Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1061.

1061.

Igen szeretjük a régi fényképeket,

azokról jóarcunkat mutatva köszön

vissza korábbi életünk, mert szépeket

akart megörökíteni örömözön.

Ünnepeken például szertartást jelent

szinte, hogy odaállunk mind egymás mellé,

a pillanat heve közös reményt teremt,

mosolya mindenkit angyallá emelné.

Az a lényeg akkor, hogy megörökítsük

magunknak mulandóságunk kivételét,

közös szellemünket fejünkre terítsük,

felejthetetlennek érzett élményekét.

És ez vissza is sugárzik, ha ránézünk

akár évtizedek múlva, épp ezért

becsesek e képek, újra legyen részünk

benne, ami volt, amit jó sorsunk megélt.

Olyanok is vannak, mire nem emlékszünk,

túl kicsik voltunk még akkor, valóságos

időutazásban lehet ekkor részünk,

felidézve azt a rég átélt világot.

Megöregedve aztán tőlünk öregebb

hozzátartozókat teszünk elevenné

fényképüket nézve, vagy a közéletet

történelmi felvételek értékessé.

Hát, a mozgóképekről már nem is szólva,

amelyeken kitárul a múlt egésze,

a játékot átélhetően ránk szórva,

vagy kitaláltan, vagy élettől rendezve.

Minden ilyennek a megőrzése fontos,

nekünk is, akik csak múltból tanulhatunk,

de jelenünk szintén jövőbeli fronton

csak emlékképként lesz tanulság századunk.

Igazán az gazdag, kinek átjáróház

egyénileg is a múlt és jövő, hátra,

előre tekintetét veti ilyen sóvár

módon képeire, miknek öröklét sajátja.