Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1062.

1062.

Nélkülünk való Földet úgy elképzelni,

hogy nemcsak mi nem vagyunk rajta, de senki,

legnagyobb fájdalom, mit ember átélhet,

mert mennyország elvesztésével vetekszik.

Hogy jön ez ide, kérdeztük volna eddig,

mert nem volt világos, nincs tovább semeddig,

de most már bizonyos, ettől mindünk félhet,

a veszély ma mindent a semmibe lendít.

Hisz az élet maga is megsemmisülhet,

győzelem trónjára majd senki nem ülhet,

kiég, elfüstöl minden szép alkotásunk,

embernélkülből Mindenség részesülhet.

Nemcsak családod, utódaid sem lesznek

többé, jóval halálod után nem esznek

ebédet együtt vasárnap, a kiáltásunk

mégsem hat az égig, mindenkit megvesznek?

Kik azok, akik bizonyosan megvesztek,

hogy a pokol tüzét megrakni nem restek,

milyen érdek fűződhet ily nagy kockázathoz,

vagy csak játszódnak velünk istenlétbe estek?

Pedig itt az nincsen, egyszer volt, hol nem volt,

az is eszmei volt, legfeljebb szívhez szólt,

hiába szoktunk mi igaz alázathoz,

ha a hit üdvössége mostanra megholt.

Mert csak túlélőknek marad reménye,

hogy szellemet alkot a lélek lénye,

visszamenőleg is befogad embert,

kiken nem fogott ki földi gonosz kénye.

Innen aztán okosok levezethetik,

végső érvelésüket vigaszba vetik,

eltörli bűneinket, megőriz tengert,

végtelenség tovább nem nélkülünk telik.

Mert ha igen, neki az sem tragédia,

örökké virul majd istenség hű fia,

a gondolat, mi most hozzá fohászkodik,

mentsen meg magunktól az ítélet Napig.