Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1090.

1090.

Boldog, aki helyhez kötődve élhet, de

ez nem jelent egyetlen pontú életre

szűkített követelményt, hanem értékes

vidék megbecsülését, ha a föld ékes

szülőföldünk, vagy másért jeles az a táj,

ha ott vagyunk, lelkünkben nincsen akadály

megélve felidézni a hely szellemét,

élvezzük, hogy ott állt meg az életkerék

velünk, hogy részleteiben elmerüljünk,

ugyanezt keressük, bárhová kerüljünk,

ahol megtaláljuk magunk s számításunk,

hová halottainknak nyughelyet ásunk.

Ilyenként világban járva, kalandozva

nyitottan az újra, szépre, gazdagodva

térünk vissza, mert van kinek beszámolni,

nem feltétlen kell hozzá ajándék holmi,

de jólesik mindig összehasonlítás,

a hazai jobb, másholi ámítás.

Mégis viszont azért csereberélni jó,

ellesett ügyességek haszna csábító,

és itt is van sokminden, mit megmutatnánk,

válaszul külső javakért odaadnánk.

Mindez összedől, mikor menekülni kell,

mikor a gyűlölet rombolása kikel,

és összekever tavaszelőt, nyárutót,

nem kenyeret termel, hanem földönfutót.

Mert ha a földünkre másnak fáj a foga,

és az emberségnek alacsony a foka,

többséget mutatva támadnak majd miránk,

nagyobb hatalommal parancsolva irányt,

páriát csinálva az ellenállóból,

szemet hunyva rossznak részesülnek jóból.

De javakat a föld végül mégis úgy ad,

termelték azokat, nem vadászott dúvad

minden, megőriz minket helybéli tudás,

s itt így élni jövőt nem pokolra jutás.