Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1093.

1093.

Az arc kedvessége lelkének szépsége,

egyéniségére belül tartott tükör,

személyiségünknek ékszertelen éke,

ránézve feltárul sugárzó derű kör.

Társa leszünk rögtön, ismeretlenül is, 

mert a jellem megragadja képzeletünk,

gazdagodunk tőle végtelenszerűig,

meglepő részletek tavaszítják telünk.

Így van ez a legtöbb esetben, istenig

ér fel egyetemes minta, istennőket

formáznak gyönyörű szobrok, felemelik

tekintetünk, lássuk testetlennek őket.

Az eszményi jelleg tehát ott kezdődik,

arcot ölt aztán minden jóság elvontság,

mihez ragaszkodunk is majd a végsőkig,

hogy arcvesztés nélkül jöjjön el mennyország.

S hogy gyermek ajándék, mutatja szép orca,

miről ránk a remény köszön vissza mindig,

jelenünk jövőért felszeletelt torta,

jut belőle öröm ragyogó szem szintig.

Előtte azonban párválasztás során

tekintet egésze ragad meg bennünket,

amidőn meglátjuk, ver szívünk szaporán,

rabja lettem módon bezárva terünket.

De hogy pokoljárásban is részesüljünk,

arcátlanokkal kell megvívnunk a harcot,

és ha egyszer siker csúcsára felülünk,

nem feledhetünk el korábbi kudarcot.

Ám az idő múlik, szenvedés meggyötör,

mindkettő meglátszik, érződik a fejen,

legszentebb áldásként legintimebb gyönyör,

éretten olvasva tapasztalat terem.

Nyitott könyvként hatnak arcukkal emberek,

beszéd nélkül sokat mondanak magukról,

ismerősökétől a világunk kerek,

ők se riadjanak mutatott arcunktól.