Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1102.

1102.

Érdekes, az eszmék egyetemessége

milyen régóta tud virulni közöttünk,

csak a hatalomban érdekelt szív kérge

oly kemény, lepattan róla elvi főztünk.

Pedig világrészek saját bölcselettel

bírnak, és ha azt szabadon kifejthetik,

elcsodálkozunk, elmeél mit termel,

világként elénk színes szőnyeget terít.

De értelmét, hatását vissza akarják

gyömöszölni a régmúltba mai világ-

erők, hogy higgyük már: tarka kuszát

mutat, messze van tőle haladó irány.

Győzteseknek van ilyen hozzáállása,

lerombolandó ellenállás csíráját,

de az embernek épp attól van tartása,

belül soha nem adja fel eszmevárát.

Ottan nem, itten igen, nyugvó nap táján,

s mi kelethez kötne, nem tisztán áll elénk,

mi nem szüretelhetünk a tudás fáján,

ne küldjön híradást onnan senki felénk,

ahol a józan észt nem igázták még le,

erőszak jelképét terítették rájuk,

istenimádattal fizettettek érte,

elrablott javuk mások élvezték másutt.

De még azelőtt, hogy fegyverek születtek,

körbeért a földön sok békés találmány,

folytatása, mik minket emberré tettek,

hogy amit legyőztek, csak természet-ármány.

Mai rossz üzenet tehát a jövőnek,

hogy pusztuljon eszmény, éppen elég van már,

mintha após gyermeknemzést tilt a vőnek,

csökkentett módban nem kereskedhet kalmár.

Nem a mennyiség rossz, de hiány minőség,

pedig milliárdok építkeznek szépen,

nézzük meg, mitől van náluk boldog bőség,

magunkban találni istent, nem az égen.