Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1106.

1106.

Nyolc kiló agy koponyánkon belül, mondja

a szakértő, nélkülünk könnyen elsorvad,

ha nem törődünk vele, nem gondozzuk hűn,

addig felhalmozott tudás is elolvad.

De hát, ki is az a „mi” agyunkhoz képest,

kinek van kötelessége azzal szemben,

ne engedje leépülni saját magát,

ilymód kivel-mivel azonos az ember?

Szégyen, mondanám, hogy itt tart a tudomány,

ha biztos, hogy más téren fejlettebb lenne,

most ebben sem látja a fától az erdőt:

népgyűlésnek lenne lényege a terme,

boldogságnak csupán tele tömött hasunk,

imának a kifejezés cifrázása,

fejlett gépeinknek saját gondolata,

Istené világnak rendezett folyása?

De a lényeg még csak nem is létezésünk,

hiszen annak sorra hamar vége szakad,

nem is örök időkre berendezkedni,

miközben tényleg a kő marad, víz szalad.

A súlyosabb tény világtól elkülönült

lelkünk, légneműnél könnyebb kapcsolattal

a többi felé, s emiatt visszahajlik:

lecsapunk magunkra, mint pocokra karvaly.

Onnan tudjuk aztán igazán, hogy vagyunk,

ha rádöbbenünk, hogy egyszer majd nem leszünk,

nagy kérdés, mivel foglalkozzunk azután,

megy-e bizonyosság végtelenbe velünk.

Feladni képünket Isten ellen vétek,

hogy elvont képesség élteti szellemünk,

érzékiség ármánya kísért, elvakít

meglátni: élettel mindenséget nyerünk.