Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1112.

1112.

Forr-e benned annyi indulat, vagy elég

erőt kelteni képes elhatározás,

hogy merj nagy tervet magad elé tűzni, még

ha kockázata lehet önfeláldozás?

Tudsz-e tekinteni téged szolgálókra

úgy, hogy annyira megbízol bennük, szitkod

ellenségedről nyíltan kimondod nekik,

velük közösségben bízod rájuk titkod?

Aláveted-e magad szent szándékodnak,

minden mérték fölött odaadni magad

egy részét bárkinek, hogy kötöttséget szerez,

híveddé téve, mit soha meg nem tagad?

Mert csak ekkor, ettől remélhetsz győzelmet

kicsinyes embertelenség fölé nőve,

megragadva valós igazság hatalmát,

szétválasztva újra férfire és nőre

az embert, kiszakítva beszélő szerszám

vagy kegyetlenkedő zsarnok szerepéből,

átlátva helyzeted és a korszellemet

átültetve földre, lehozva az égből?

Mintha csak a múltban lett volna ez igény,

vagyis sorsküldetés érzékeny lelkeknek,

miközben a világ érdes felülete

alatt lettek hirdetői jó szíveknek.

Lehet rájuk hivatkozni változásért,

merthogy mindenkiben egyaránt dobognak,

egyenrangúságban együtt összefogni,

visszahozni lelket, pokolba dobottat.

Ami most is elénkbe álló kihívás,

kik ma úgy élünk, mint régi felső osztály,

miközben a többség földönfutó, szegény,

mai jólétbe fúlhat jövő korosztály.

Ma is áldozatos felismerni a jót,

gonosz megszokottság falát kell letörni,

és hogy mi lenne a helyes cselekedet,

hagyjuk rajta legjobbjaink fejét törni.