Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1131.

1131.

Szellemi magány miatt fordulsz másokhoz,

de csak testvér azonos teljesen veled,

testileg, mert egész egyedi a lelked,

szellemhiányt pótol, míg világűrt foltoz,

nehogy kiszökjön a létünk csillaglyukakon

a nagy semminek hívott fekete térbe,

elég itt is, mit kapunk egymáshoz érve,

mikor végre átlépünk önző falakon.

Létezésbe beletörődsz, vagy megfejted

értelmét folyton most fennálló világnak,

közben saját célodon félelmek rágnak,

tudatlan szégyenült arcod búba rejted,

olyanért vezekelsz, mit el se követtél,

midőn magad szereztél bizonyosságot,

olyan eredménnyel, mit senki sem látott,

s bár kínáltak, tudás fájáról nem ettél.

Nem mentél a többség után az egekbe

csodáért remegve, segítséget várva,

mert megnyílt számodra gazdag földi tárna,

honnét szorgalmad a sikereid szedte,

feltárni a múltat, tanulni belőle,

szétnézni a mában, elfogadni mindent,

mit elértek elődeink magas szinten,

legyél te felfedezéseitek őre.

Mert nem az a lényeg, honnan jön a mintád,

de ha kipróbáltad, kövessed nyugodtan,

mindenséggel játszol saját kis zugodban,

ki nevet a végént, vagy hullahopp hintát.

Magasban és mélyben is álld meg a helyed,

Isten illata körbe lengi járásod,

ha akarod, ha nem, ha szelíd, ha vásott

kölyökként növeled magad, marad tered

szép dallamokat kihallani a zajból,

mit a hitetlenek keltenek bolondság

szolgálatában, ne engedd, hogy elrontsák

a jóság kedvét, mi nyit öröklét ajtót.