Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1145.

1145.

Voltak, akik a Történelem Istene

helyébe képzelték magukat, nemzetek

sorsáról döntve ferdén, felelőtlenül,

maguknak képeztek nemlétező népet,

múltba avatkoztak, mintha véletlenül

teremtődött volna győzelemre esély,

felemelkedőnek mondott zsákmánylesők

csillagzata számára, árulással vagy

mérgezéssel eltéve az útból királyt,

hadvezért, a kitört járványra fogva, a

szükségszerű ellenlábasokra, akik

ugyebár vannak minden hatalom ellen,

fellépnek, ha tudnak, rést pedig találnak,

mert nem teljeskörű a fennálló hűség.

Azaz úgy tesznek, mintha Isten rendezné

igen kacifántos módon életünket,

mert szándékai kifürkészhetetlenek,

s vonatkozik ez legmagasabb körökre

ugyanúgy, mint a kisemberekre, el kell

fogadni Gondviselőnk határozatát.

Mi meg, az utókor, vakká tett árván

szülőanyánkat sem ismerhetjük máig,

történelmünk viharai elsodorták

mellőlünk, ezért nincs nekünk történelmünk,

de van másoknak, ma születetteknek is,

kik nem idegen tollakkal ékeskednek,

hiszen az újabb igaz oldalon állnak,

mi visszamenőleg igazságot mutat.

Számunkra tehát kibogozhatatlanság

a válasz, ha kutakodni merészelnénk

jogos tulajdonunk, ezernyi vívmányunk

után, pedig csak a körmére kell néznünk

történetíróink, régiség-fosztóink

teljesítményének, csak a józan ésszel

s mai eszközökkel, nem engedve tovább

istenként tisztelnünk ellentmondásaink.