Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1149.

1149.

Talán költészettel lehet áthidalni

mély szakadékot ember és ember között,

magas kerítést, falat úgy átugrani,

kezdődjön kiegyezés hatalom mögött,

mi eddig letaglózta józan eszünket,

rejtetten érvényesülve, mintha saját

indulatunk lenne, pedig belénk oltott

gyűlölet más érdekből veszi igazát.

Amihez nekünk csak annyi közünk lehet,

hogy szenvedünk tőle vagy látszatélvezet

fordul felénk, megtévesztve szívünk, hitünk,

későn vesszük észbe, hogy tévútra vezet.

Népek érintkezésekor észrevesszük

a különbségeket, mi ott természetes,

ahol létrejött, de akár zavaró is

lehet a szomszédban, vagy csak nem kellemes.

Mert ahogy ízek és illatok eltérők,

táncmozdulatok vagy éneklő szokások,

mindenki a maga módján tud örülni,

békés lélek érzi, mily mások a mások.

De a harciasság más eszközökhöz nyúl,

a leigázást teszi meg megoldásnak,

közreműködőket kiemel, jutalmaz,

s árkot egymás közé maguktól is ásnak.

Mert mindig lesz az emberek közt eltérés,

az életjavakból másként részesülve,

és akkor kiegyenlítődés nem lehet,

ha közösség helyett felbőszített csürhe

irigykedik, s rablás csap le mindazokra,

akiknek több van, mert régebb óta ügyesek,

különösen a műveltséget rombolják

szószerinti vagy csak lelki fegyveresek.

Egymás megértése őskorban könnyebb volt,

mert egynyelven beszélt kisszám emberiség,

aztán úgy elszaporodott számban, nyelvben,

ma egységet nyújthat nemes eszmeiség.