Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1152.

1152.

Olyan, mintha nem ugyanazon csónakban

eveznénk a világegyetemen belül,

s egyesek kívülről bekiabálhatnak,

szabotálnak, hogy hajónk már-már elmerül.

Mintha megtehetnénk, hogy nem egyirányba

húzunk, úgyis megment majd valami erő,

igazság, kiegyensúlyozza a létet,

ne csak kevesek helyzete legyen nyerő.

E bizalom is Istenre hivatkozik,

de nem kimondottan, mint a másik oldal,

amely a felelősségbe is beleáll,

szájból kiénekelt sajt ne legyen kordal.

Azaz előbb meg kellene egyezni a

tett elveiben, mielőtt belemegyünk

időnk és képességünk felélésébe,

de csak azon túl, hol nincs magunknak szerünk,

mert egyébként hagyjuk egymást boldogulni,

s főként lelkiekben van a sok akadály,

mi testvériséget gyakran lábbal tipor,

ki kegyetlen törtet, ki meg mulya szamár.

És ahogy ez valóságban történik, hogy

ne legyen szokvány ahogy esik úgy puffan,

tisztán kell látnunk a sorsunknak folyását,

lejtő felé halad, s nem felfelé bukkan,

zúdul föld alatti rejtett víznyelőkbe,

oszlik a semmibe dédelgetett vágyunk,

mert mások korábban ébredtek, ágálnak,

s a kapu számunkra vigyázatlan zárult.

Annak őrzői-nyitói feladata

mindnyájunknak joga, célja is kell legyen,

de a hozzáférést elvben kell rendezni,

nem egymásnak adott kegyelem kenyeren,

mert az Isten dolga, vagy ami ugyanaz,

világától magát megkülönböztető

nagy emberiségé és kis emberségé,

ilyen értelemben nincs fölöttünk tető.