Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1157.

1157.

Mikor a jelenben kanyarogva megyünk,

nemcsak órákkal, napokkal, de évekkel

járhatunk más helyen élő emberek

előtt, vagy lehetünk leszármazva tőlük.

Attól függ, merre megy fejlődési irány,

s mi annak közepében, vagy távol vagyunk

tőle, minket követnek-e a többiek,

vagy mi kulloghatunk a haladás után.

A régiségben ez sokkal lazábban telt,

időtálló volt valamennyi vívmányunk,

igen kicsit kellett változtatni rajta,

hogy újra korszerűen szolgáljon minket.

Legyen szó a nemesített növényekről,

a már kezessé tett háziállatokról,

kézre álló hasznos eszközről, szerszámról,

vagy a lelki téren vallott hitvallásról.

Újabban csak a legújabb ér valamit,

de az is eleve elavulásra van

tervezve, alkotva, ugyancsak a hírek

egymás torkát tapossák, mind hamar szemét.

Ám nem is győzzük egyre mindet kidobni,

gyűlnek emlékekhez kötött tárgyak, lomok,

akármerre megyünk, a szép múlt köszönt ránk,

az ízléseset megtartja a közszellem.

De nem lehet az egész világ múzeum,

meg kell végre állítani a rohanást,

mert mint az élősdi, felemészt bennünket,

haszonelvre épült vagyonfelhalmozás.

Bolygónyi méretben látszik az elfogyás,

nyersanyag, erőforrás, tiszta levegő,

hiszen ismerjük, fóka–eszkimó viszony,

egész földgolyón nem élhetünk ugyanúgy.

Nem legnagyobbat, legdrágábbat célozva

élhetjük túl magunkat, ártalmainkat,

hanem a legtermészetesebbre törve,

ki- és betöltve a helyi lét szellemét.