Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1163.

1163.

A mit és hogyan kellene tanítani nagy

kérdésre ha őszinte lenne a válasz,

igen izgalmas lenne, mert kiderülne,

hogy e téren még gyerekcipőben járunk

mi is, nemcsak a növendékek, akiket

hajlamosak vagyunk kínok közt terelni

valami általunk üdvözítőnek vélt

célmező felé, és pányván legeltetni,

néha szájkosárban etetni, hogy csak a

nyelvük hegyével nyalják a sót, fülüket

hegyezve hallgassák a szót, lábujjhegyre

állva tekintsenek át elíziumi

édenkertbe, ahol az élvezet miénk,

akik oda nem bemásztunk, hanem rácsos

kapun engedtek be, mert teljesítettük

a szigorú követelményeket, nehéz

feltételeknek engedelmeskedtünk és

zokszó nélkül tűrtük a megaláztatást,

amiben tanáraink részesítettek,

minket, és bizony kihullott a férgese

közülünk, kik tényleg alkalmasak lettünk

szent hivatás gyakorlására, betöltve

az ember igazi rendeltetését, mit

csak ily iskola tud kikényszeríteni.

Mennyivel emberségesebb is lenne, nem

csupán hatékonyabb, ha nem kasztosodás

jellemezné világunkat e téren is,

ahol egymástól lehetne, kellene jól,

jobban tanulni, mint most, a visszajelzés

megváltoztatná az alkalmazott módszert,

a tanítvány értelmét látná küzdeni

a testi–lelki eltérítő vágyak és

hiedelmek ellen, sőt a kortárs jobbak,

előrébb járók adnák az igazán jól

használható mintát, s mindenki örülne

közös sikernek, mi túlélés záloga.