Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1165.

1165.

Sok a feltétlen szükséges követelmény

életünkben, s erkölcsiségünk felemel

szellemiségünkbe, hová élő Isten

húz fel valójában, s kérdés, hogy ki terel

a jó felé bennünket, hogyan lépünk át

magunkba záródó érzelmi határon,

kicsinyességünk tudatlanság-börtönén,

köszörülve értelmünket belátáson.

De nem az az éles ész kelti emberségünk,

hanem hogy azt sose hagyjuk kicsorbulni,

érzékelés csábítása tesz próbára,

mintha üres hason tudna világ múlni,

pedig az az érző csak egyedül te vagy,

kaphatsz mástól segélyt, ha meg bírsz szólalni,

közben kölcsönösség formálja ki magát,

túl az ösztönön tudsz sokkal többet kapni.

És ami így képez biztonsági háttért,

általánossággá kiterjed akarat,

feltételezettségekből táplálkozik,

nemzedékekkel korábban vet, s most arat,

magátólértetődően tekint ember

és természet csodájára, annak lényeg

szerint való megnyilvánulásaira,

végtelen folyamatban gyűlik s széled.

Senki nem is képes a helyére lépni,

mégis megtenné ezt gonoszság régóta,

a közmegegyezés bárnybőrébe bújt

farkas lett természetünk vérszívója,

kihasználva örök törékenységünket,

és hogy rosszat könnyű, de jót nehéz tenni,

felzabálják előlünk a Föld jövőjét,

ma is háborús vágóhídra kell menni.

Meg kell ezért ismerni az igazságot

magunkról, és elkészíteni a leltárt,

érdem és szerzemény egyensúly-mérlegét,

és hasznosítani, amit szellem feltárt.