Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1174.

1174.

Színesek ám a szürke hétköznapok is,

borús égen áttör a halovány napfény,

ha a lelked tüze átjárja a tested,

izgalommal teli, egyre többet igér

minden egyes alkalom, ha tettre kész vagy,

gyarapítasz hited által termett termést,

mi a nemlétből jön, de van előzménye,

ha régóta folytatsz igazságkeresést.

Olyan ez az élet, mintha célja volna,

minden egyes ember jóért jön világra,

mennyi kedvességet hív elő születés,

bölcselet tartalma bölcsőben ringatva.

Egymásba fonódik tudatos törekvés

a szülőd részéről felnevelni téged,

s részedről az élvezet az elsődleges

végig, míg gyerek vagy, boldogság a véred.

Vannak természetes érzéssel nevelők,

s olyanok, akik húzogatják a határt,

mit előbb s mit később szoktassanak veled,

emberlétünk ettől mintha lenne csalárd,

s a tehetséget önkényesen osztaná,

visszamenőleg is jutalmazva egyént,

pedig csak a képességünk nagyságáról

van szó, mi csökken, ha elveszti a reményt

a főszereplő életlovas  mivoltunk,

s takaréklángon csak biztonságot keres,

amiből tetemes tévedés lesz utóbb,

mert sors nem felejó–felerossz mérleges,

emezt ki kell bírni valahogy ügyesen,

amazt élvezni kell nagy hévvel, elánnal,

felosztva oszthatatlan teljességet

szerencsenapokra és háttérbe vággyal.

Sőt, életszakaszaid is így osztályozod,

nem tudod korszakaidat áthidalni,

időnként rossz érzés kerít hatalmába,

vagy hogy meg kellene dolgok rendjét csalni.

Kibújni ránk szabott kötelesség alól,

nem lehet értelme, kár kísérletezni, 

víg öröm is megtalál, mikor nem várod,

az idő közömbös, kedved kereszteli.