Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1176.

1176.

Ami érthetetlen, nem felfoghatatlan,

miért érthetetlen, de felfoghatatlan

mindig érthetetlen marad, úgy született,

ha született, kicsiben igaz, nem nagyban,

és e kétfélét áthidalja a lélek,

számára a világ a valódi nagyság,

de azt ha bejárja, kívülre nem kerül,

az lenne nem tapasztalt halhatatlanság,

de mivel tud róla, forrását keresi,

csak megszemélyesítve tud rá gondolni,

maga képessége emelve szellemmé,

mi lehet közben társakkal közös holmi,

s más alakban adottan végtelen örök,

de nem szabadulunk okozati lánctól,

észbeli béklyóba veri szabad elménk,

így lesz csapongás kötetlen szárnyalásból,

mikor a lényegünk egyesülve örül,

ünnepi magasságból nézzük magunkat,

eltörpülnek kicsinyes különbségeink,

felértékeljük szeretett világunkat,

oly azonosságokat találunk benne,

mi megbecsül múltat, régi elődökét,

kik ugyanúgy látták értelmünk határát,

alvó kráter mélyén Földanya köldökét,

csillagoknak pontos rendje szerint éltek,

földre rajzolt alakzataikon jártak,

mindenségből éreztek oly részesülést,

téli fagyban idézése forró nyárnak,

megszolgálatlan jutalom létjelenlét,

lépcsőzetességét mi építjük tovább,

közben élet legyen nyugalom tengere,

mint jöttünk, elhagyjuk elevenség korát,

de míg itt, most vagyunk, nézzünk úgy egymásra,

kiknek szemtükrében legmesszebbre látunk,

közös értelemmel világosság támad,

jóságfényre szívünk kapuján át vágyunk,

egyek vagyunk élők, holtak, eljövendők,

legszigorúbban is szentek társasága, 

hiba nincsen bennünk, akadozni lehet,

nem hinni ebben bűn, megbocsátás ára

még több, jobb cselekvés felduzzasztott mellel,

benne légneműként terjengő reménység

állandósága, időtlen tapasztalat,

isteni távlatok mindennapi létként.