Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1177.

1177.

Mióta van tudomány, igen jól látszik,

hogy eszünk értelme másképpen működik,

mint a világmozgató törvényszerűség,

és ez a szakadék más téren is ködlik.

Ahogy megismertük, körülöttünk mi van,

kézzel és szemmel foghatókat figyeltünk

leginkább, színes, zsúfolt képpé állt össze

külvilág, s volt benne sok, mi néha eltűnt.

Álldogálók mellett mozgékonyakat is

tapasztaltunk, mindezt hasznunkra kerestük,

anyatermészetként tekintettünk rájuk,

változatosságuk tápláléknak vettük.

Szemhunyás és éjszaka sötétjét okkal

azonosítottuk, összekötve élet

szaporodás-szerű megjelenésével,

hogy minden kezdődik, s egyszer majd véget ér.

Azonosságokat számláltunk okosan,

egybefoglalva a tulajdonságukat,

ilyenből a legtöbbet az égen láttuk,

mintha sötétségben mutatnák az utat.

Földi vonalakkal utánozhatókként

fényes, terjedelmes alakzataiknak

történettel pótoltuk ki párhuzamát,

éj nappallá téve tükör titkainknak.

De ez csak nagybani változatlanságot

fedett le elménkben, apróban matatva

kezesbáránnyá lett s szelíd növényekké

ellenséges vadság, boldogságot adva.

Ma sikernek mondjuk, mi kibontakozott

akkor évszázezrek alatt, mi szép múltunk

lehetne, ha megbecsülnénk, megtanulva

minden lépését, hová bajban jó nyúlnunk.

És hát éppen ez a tudomány lényege,

hogy megismételhetően épít újat,

oly nyilvános, bárki fel tudja használni,

közkinccsé válva közös szekeret húzhat.

De éppen itt csúszott hiba gépezetbe,

mint mikor vadállat keveredik közénk, 

életünk értelmét mohón elragadta,

eszmei felügyelőt állított fölénk.

Mindannak teremtője nevében lép fel,

minek megismerésében szorgoskodva

határainkat egyre messzebbre toltuk,

eszközeként terjed megromlottság odva.

Ugyan magas fokon űzött mesterség lett

kevesek által értett tudomány ügye,

miközben embertömegeket fosztanak

meg tőle, inkább maradjon örök gügye.

És a jótét lélek bele is menekül

terjesztett kétségből bizonyosságba,

nem kíváncsi már az élet lényegére,

rábízza magát régi csillagvilágra.