Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1179.

1179.

Hogy a természetnek saját törvénye van,

lépten-nyomon tapasztaljuk, de hogy ennek

milyen következményei vannak miránk,

megértéséhez tudás közel nem enged.

Mert az a gondolkodásunkra hasonlít,

véges létezés csúcsára hogy jutottunk,

az érzékelhetőkkel megismerkedni,

sokáig ilyen szinttől függött a sorsunk.

Környezeti tényezőket, szereplőket

jegyeztünk meg eleinte az elménkben,

azok képét, összefüggését tároltuk,

hívtuk elő és használtuk cselekvésben.

De a felgyülemlett nagymértékű készség

fejben tartani az élet-csínját-bínját,

egyszercsak már kikívánkozott belőlünk,

azóta beszédek mások eszét bírják.

Így vált közössé elszakadva ismeret

kézzelfogható és képi valóságtól,

és sokkal gyorsabban képes lett dúsulni,

önálló, független létközeget gyártón.

Ám ekkor az ember megijedt magától,

hogy végsősoron nemlétezőhöz jutott,

de ezzel sokáig meg tudott békélni,

belátva, csak a természet után futott.

Tisztelni kezdte az örök különbséget

a robogó világ és önmaga között,

az égen talált rögzült állandóságot,

lelke nyugalma néha oda költözött.

Ezek ünnepnapok voltak, ismétlődés

szívet melengető szép bizonyossága,

hogy a körforgásban tovább lépegetünk,

gondoskodik róla mindenség gazdája.

És ez a Nagy Természet volt, belátatlan

végtelenségének számunkra valóság

ígéret feltételezhetőségével,

kihez-kihez viszonya keménység, jóság.

Akkor viszont még nem tévesztettük össze

a világműködést a gondolatunkkal, 

mint utóbb, amikor célokságba fúltunk,

dúltunk törvényein, mintha ördög sugdal.

És már követelőztünk is tőle, mintha

hozzánk hasonló személyiség lenne,

és majd teljesíti minden kívánságunk,

csupán rokonszenvet kell kelteni benne.

Kijózanodásunk ekkor kapott lángra,

mikor sokan lettünk, mint égen a csillag,

s bár azokról megtudtuk, hogy miként vannak,

ha tudásunk másról nem, de rólunk hírt ad.