Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1183.

1183.

Tanulni kellene a történelemből, mondják

nekünk mindkét oldalról, vesztesekéről,

vagyis miénkről, és győztesekéről,

azaz minden másik oldalról körülöttünk.

Legalább annak örülni, ami maradt,

mert nem véletlenül nem vagyunk a sorsnak

kegyeltjei, annyi bűnünk volt előtte,

vezekelni kell érte több nemzedéknek.

De hogy miben vétkeztünk, amiben más nem,

az nincs kimondva sosem egyértelműen,

s míg az összességünk sújtja megbélyegzés,

egyénenként és csoportosan gyötörnek.

Mintha lennének köztünk elítélendők,

akik sokkal jobban felelősek azért,

amivel vádolják egész közösségünket,

hogy más népek rovására akart élni.

Ezzel pedig ellentétet szítanának

nemzeten belül, felkeltve gyűlöletet,

nem elnyomók és kiszolgálóik felé,

hanem egymás között keressünk bűnbakot.

Ideig-óráig ment ez és felszínen

fejet is hajtottunk, de nem hunytunk szemet,

túlélés jutalmát igazságnak adva

kerestük életünk sajátos törvényét.

Félig-meddig ezt már első alkalommal

is megtaláltuk, de hályog volt szemünkre,

hogy velünk egyívásúak igáztak le

haladást, majd testvérharc nem csökkent sosem.

De miután megismétlődött bukásunk

és idegen ellenség vett rajtunk erőt,

nyilvánvalóvá vált különállás ténye,

mi mélyebbre vezet, mint vesztes háború.

A tisztánlátás tüzében fellázadtunk,

minek következtében szentekké lettünk,

s utána már másként viselünk elnyomást,

kitöltve lelkünk megtalált javainkkal.

Ezek eszmeiségünkből táplálkoznak,

minden embert egyenrangúként kezelnek,

 természetességből veszik képességük,

földön mennyet élnek közösségük révén.