Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1184.

1184.

Nálunk majdnem kizárólag idegen szó

mögé rejtik értelmét, hogy taszítólag

hasson talán, vagy nagyzolásból, tudatlan

kishitűség átka, vagy tilalom miatt.

Mindegy is, hiszen a jelenség rögződött,

büszke fejjel citálják beavatottak,

s kizártnak érzik megértéséből maguk,

akik inkább józan észben szoktak bízni.

Pedig igen egyszerű a dolog, jó az,

ha sikerül valami tanulságosat

tömör megfogalmazással megőrizni

utókornak, átadni most hitelesen.

Ehhez persze pontos fogalmak kellenek,

s ennek megszerzése fegyelmet igényel,

hogy a figyelem kitartson, míg végére

nem járnak minden velős összefüggésnek.

De csak azoknak okoz szellemi gondot

a gondolkodás szavakká fordítása,

akik nem képeket akarnak rajzolni

számunkra beszéddel, színes képzetekkel.

Mert már maga a kép is bennünk nagyfokú

elvonatkoztatás, nincsen szaga, íze,

mégis meg tudja eleveníteni, még

a mozgást is megragadja ékes nyelven.

Azaz beszámolunk róla annak, aki

nem látta, és emiatt támad sok nehéz

pillanat tanító és tanítvány között,

bele kell élnie magát mindkettőnek.

Hogy a mondandó megragadhasson amott,

emészthetővé kell tenni emitt, adni

és venni, majdnem ugyanaz elméletben,

sőt még ellenőrzést is bele kell venni.

Azaz késő követők találhatnak

javítandó hibát, bebizonyosodott

tévedést kiküszöbölni, vagy haladnak

tovább megkezdett úton, újat behozva.

Másik irány nem mélységi, szélességi,

hogy mindenki egyetértését bírhassa 

a már kiérlelődött elmélkedés

eredménye, közmondás, tanító mese.

Így lehet egyéni okos látásmódot

közkinccsé tenni, szigorúan próbára

téve, aztán ha bevált, használat szinten

elismeréssel jutalmazni, dicsérni.

És ekkor és így már mindenki hozzáfér,

nem idegenkedik tőle, sőt ajánlani

fogja mint biztosan igaz módját annak,

hogy elérjük lehetséges bölcsességünk.