Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1185.
1185.
A természetnek megengedett a múltját
lehető legrészletesebben feltárnunk,
de az emberre ez így nem vonatkozik,
ott még eléggé gyermekcipőben járunk.
Mintha stafétafutás más pályán menne,
egyiken az élettörténet mozoghat,
másikon emberé, aki élő ugyan,
de eszes is, a kettő nem találkozhat.
Nem származhat utóbbi előbbiből, nem
szellemiségünk testi mivoltunkból,
mert akkor mindannyian egyformák lennénk,
megszabadulhatnánk nyűgünktől, jármunktól.
Hogy mitől valójában, azt hosszadalmas
kifejteni, ráadásul nem láthatunk
elég tisztán, mert a felszín takarja a
mélyet, hol a közösség lényege lapul.
Ez pedig kettős, hogy erős rendet látunk
rajtunk uralkodni, felhatalmazása
túlnő rajtunk, isteni magasságokba,
s mi eredetünk, rendeltetésünk tára.
Ezért lett az ember önérdeme kevés,
hogy megindokolja saját létrejöttét,
sőt a természet is csak fahangon szólalt,
míg Isten belé nem oltotta a zöngét.
Míg ki nem gyúlt az értelem fénye bennünk,
amitől kiderült, a világ is eszes,
legalábbis mi úgy találjuk mindegyre,
de akkor hozzá Isten előbb volt kegyes.
Így hát mi is származhatunk természeti
úton korábbi kezdetlegesebb lényi
elődöktől, mire fel hát a tilalom,
mi erről kíváncsiságunkat lebeszéli.
Sőt a’ bizonyos igát rakja nyakunkba,
avagy tehertételként hátunkra ülnek
olyan irányítók, akiknél messzebb látunk,
ha bátor tetteink okosságot szülnek.
Mi sokkal nagyobb biztonsághoz vezethet,
mint ahogyan most minden feláldoztatik,
hisz’ Isten nem kiválasztottakat kedvel,
de ésszerűség és öröm mélyén lakik.
Nem tudhatunk róla mást, mint hogy végtelen
és örök, kívül lévén időn és téren,
mi pedig belül, így múltat és jövendőt
élünk, határunk értve szellemi fényen.
Comentários