Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1186.

1186.

A felszíni béke mögötti csúf ügyek

ha borzalmasságra váltanak, kapkodjuk

fejünket, hogy ilyen lehet, szörnyülködünk

csoportokon, mint omlik le eszmetornyuk.

Pedig ha pontos elemzést igényeltünk,

mélyére láthattunk már folyamatoknak,

hogy mint természet, gazdaság se érzékeny

méltányosságra sem, nemhogy igazságra.

Mint áradás folyik lentebbi részekre,

befektetőt gyenge ellenállás vonzza,

hogy az ő szempontja érvényesülhessen,

ott addig élőkre nem nagyon van gondja.

Főként az életterükre fáj a foga,

bányát nyit alattuk, kivágja erdőjük,

munkaerejüket sem úgy hasznosítja,

mint addig szokás volt, mást követel tőlük.

Így aztán helyiek inkább rosszul járnak,

ahogy haladásnak mondott érdek terjed,

nem válogathatnak lehetőségekből,

míg az elnyomók egyre többet mernek.

De nem véletlen volt egységes a földön

egészen sokáig a műveltség szintje,

csak a tájegységek éghajlata miatt

volt pár különbség életmódra tekintve.

És az az emberiség úgy eléldegélt

megszámlálhatatlan évezredek során,

mindent elvégzett a maga idejében,

nem jött soha semmi későn, avagy korán.

Természettől függött időszámítása,

de nem mindene, mi felé ma lépdelünk,

nem is pazarolt és nem is szűkölködött,

önállóságban élt, ellentétben velünk.

Inkább átfogó képe volt a világról,

míg mi könnyen elveszünk a részletekben,

emlékei lényeglátását mutatják,

míg mi egymást akadályozzuk meg ebben.

Nem irigység követel egyenlőséget,

egyfelől, az igazságosság nevében, 

miközben a józan észre hivatkozik,

többre mennénk egymás tartalmas terében.

Ettől az elzárást, tehetség-eldobást

olyanok kényszerítik ránk, kevesen,

kiknek gazdagságát rendszerbe foglalta,

s védi béke nyugton, háború hevesen.

Ám megfordult arány, természetjavaké

népességre nézve, ki kell kényszerítsen

legjobb megoldást földkerekség ügyében,

embertelen lesz, ha feltétele nincsen.