Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1188.

1188.

Cél nélküli célszerűségű természet

azért ne legyen utánozandó példa,

hogy célkitűzést a maga helyén tegyünk,

mert ami nem az, nem érhet sose célba.

Inkább a hasonlóságot fedezzük fel,

ha rátekintünk zöldülő környezetre,

mint fű nő, egyre úgy gyarapodunk

mi is, s ez érvényes testre és lélekre.

Persze a fák az ég felé törnek, de ez

nem ugyanaz, mintha odatartanának,

ahogy mi mehetünk legmagasabb csúcsra,

ők törvényt szabnak függőleges formának.

Rakódnak egymásra egyre növekedve

hajtások, föld-merőleges tengelyt nyújtva,

hogy akár még száz év múlva is álljanak,

ferdén növőnek nem lehet hosszú múltja.

Ilyen egyenesség miránk is jellemző,

nemcsak állva járunk négylábúság helyett,

jellemünk is akkor legegyetemesebb,

legigazabb, ha egyenes úton mehet.

Ez az egyszerűség is csupán eszköz, mi

állat- s növényvilághoz társít szépséget,

s jó nekünk, ha bonyolult egyszerűből áll

össze, majd tűz mindent egyszerűvé éget.

És még sokkal inkább szándékot látunk

hozzánk közel élő, tartott állatokban,

szemükből is szeretnénk kiolvasni, hogy

mit akarnak, semmi sem lehet titokban.

Ám ez mind csak emberi megközelítés

szüleménye, néha átka, mert károsan

hat nemcsak külvilág megítélésére,

de magunkról is hiedelem lesz „hozam”.

Mintha a világ célja csak az lenne, hogy

minket szolgáljon, mindig körbeugráljon,

mint gyerekkorunkban történt „jó” esetben,

nem hagyjuk, életünk valósággá váljon.

Mert hogy itten minden az emberért lenne,

és mi koronák lennék a teremtésen, 

nem eleve adottsága mindenségnek,

sokat dolgoztunk érte, s ma is légy résen,

hogy ne téveszd össze, ha egy bot alkalmas

valamire, már te héjaztad le, fémet

olvasztani kellett előbb, s formába öntve

lesz gép alkatrésze, emberségünk tények

gyűjteménye, melyeket mi ismertünk fel,

anélkül természet része maradnának,

mint mi is, és megosztjuk ismeretünket,

célszerűen ki-ki szép hivatásának.