Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1195.

1195.

Sokat kibír az ember, de hogy pontosan

mennyit, az az időtől függ, akkor éppen

hol tart évei számában, mert öregen

a legkevesebbet, s bármilyen meglepő,

fiatalon, kisgyerekként a legtöbbet.

Ez csak izmaira, ízületeire,

csontjaira vonatkozik, örökmozgó

rugalmasság idővel tovatűnik és

helyére merevség lép, takarékosság

a mozdulatokkal, meggondoltság foka,

szégyen, nem szégyen, többször meg kell pihenni

munka közben, elgémberednek a tagok.

A fiatal testerő szárnyal és repdes,

vakmerő ugrásokra is vállalkozik,

igen kitartó, amit nem veszünk észre

mi, idősek, nem tudván vele tartani,

s később, visszaemlékezve értékeljük

nagy teljesítménynek, mikor megtörténik,

akkor természetes, hagyatkozni lehet

rá, meg sem gondolva, micsoda ajándék,

mert szinte megelőzi a képzeletet

és kívánja a mozdulatot, a táncot

maga a test járja, szépen, szabályosan,

járás közben sem fáj semmi, jó lenni.

Más tészta vagy káposzta a gondolkodás,

bár szoktatnak hozzá már fiatalon is,

de csak később nő be e téren a feje

lágya, az ember inkább mellőzné eszét,

fiatalos lendületében, megfontolt

döntésre alig képes sokáig, mellé

kell állni gyerekeinknek, vagy tanárt

állítani mellé megtanítani a

világ összefüggésére részletei

között, aprólékosan elmagyarázni

a különbséget látszatra jó, de valós

mivoltában rossz között, jóakaróan.

Mert arra már az élet tanít majd meg, hogy

mennyi minden befolyásol bennünket, és 

nincs egyértelmű fogalmazás, sem helyzet,

mindenki a maga szempontjából nézi

az igazságot, annak önértékét csak

tényleg bölcs hozzáállással érjük utol,

mindig csak nyugtával dicsérve a napot,

és a közösségünk is egészen addig

háttérben marad, míg nincs rá nagy szükségünk,

egyénileg szeretünk villogni, csakis

a család megteremtése közben lépünk

olyan vállalásba, hol teljesség teljesít.