Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1201.

1201.

Ne veszítsd el az életlendületedet

sose, még olyan érzések közepette

se, ha elértél legjobbat, jobb már nem lehet,

akkor jön, mire mondják, másokért tette.

Ugyancsak nem lombozódhatsz le teljesen,

mikor a siker fénye elpártol tőled,

te magad megmaradtál arra képesen,

újra induljon veled repülőszőnyeg.

Vagy a világerő, Istennek is mondják,

hogy felkarolhasson, tenyerén hordozzon,

hinned kell magadban, meglelni csodát,

senki nem kell bajon egyedül osztozzon.

Olyan nagy az élet és oly felemelő,

van benne remény minden ember számára,

de titka csak megdolgozottan jön elő,

tevékeny légy éberen, ez hited ára.

És ha elfáradtál, jót tesz a pihenés,

lelked kell, hogy tested tudja feltölteni

erőnek mondottal, mi ismeretlenség,

csak fut, csak visz, nem hasonlít hozzá semmi.

És még azt is jó lesz szem előtt tartanod,

hogy nem életkor-függő ez az adottság,

kezdetünk gyermekként mozgékony hatalom,

idősen besegít hatékony okosság.

Mi nem enged csüggedést, vagy lelohadást,

örökké éljen mindenki haláláig,

higgye, hogy feladat mindig hoz haladást,

maga módján teljesíti mind egy szálig.

Előtte azonban sok-sok idő telik,

az élet dereka lehet igen hosszú,

de szakaszokból áll, min élet átlendít,

különben utolér semmittevés-bosszú.

Ezért szerencsésebb csak azzal törődni,

amit megtehetünk most, vagy hosszú távon,

és az akadályt szét kell taposni, lőni,

de ahhoz mozgás kell, önbizalmas lábon.

A mintát egyébként mi adjuk magunknak,

átlendülünk minden körülményen bátran, 

érdektelenség, egyhelyben ülés untat,

visszatekinteni jó, ezt már bejártam.

De az eredménynek nem egyedül vagyunk

létrehozói, duzzad bennünk mindenség,

jól hatott ránk, amit elért rövid karunk,

és az emberközeg, legmagasabb fenség.