Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1206.

1206.

Keveset beszélünk a beavatásról,

pedig valahogy mindenkivel megtörtént,

aki beállt az élet fő folyamába,

és lényeg, hogy nem kényszerből, hanem önként.

Bár természetesen terelgetnek minket

kisgyerekkortól határozott irányba,

szülők kedvére érünk el képességet,

és teljesíményért járunk iskolába.

Korábban aztán legmagasabbra jutott,

aki a képességeit már befejezte,

manapság viszont mindenki holtig tanul,

egy-egy nagy eredmény újabbnak kezdete.

Emiatt csak idősebbek zsörtölődnek,

fiatalságnak adott folyton változás,

pedig lenne sokminden jó megtartani

való, s szép is, ha vasat olvaszt a kovács,

veteményt nevelnek kertjükben asszonyok,

cserépedényt készít s díszít a fazekas,

a ruhánkat tudhatnánk mi is megvarrni,

ahhoz kenderrel, lennel legyen tele kas.

De még ételét sem készíti mindenki

magának a mai rohanás-szünetben,

kiszolgálók kiszolgáltatottá tesznek,

jobb nem megtudni, az élet mily kegyetlen,

s könyörtelen, mikor beüt a hanyatlás,

esetleg háború vagy más rossz alakban,

olyankor lenne szükség sokféleségre

egyénileg, ne bukjunk el alkalmatlan.

Szép is lenne persze mércét megugorva

jutni teljesítménykényszeres helyzetbe,

de hamar beüt a krach, olyat kell tenni,

csakis jól, mire felkészülve nem vagyunk.

Akkor mondják, hogy aközben vizsgáztál le

abból, amit csináltál, s bizonyítottad,

hogy tudod, hisz’ nem ment árokba autód,

nem dőlt össze sátor, mert jól felállítottad.

S olyankor, siker közben kiderül mélyebb

titka az életnek, hogy nem kell sok próba, 

néha jobb, ha mélyvízbe dobják az úszni

tanulót, nem kérnek bizonyítványt róla.

A legjobb egyébként, ha olyan szintre jutsz,

munkában, életben, bármilyen témában,

hogy a célt, és eszközt hozzá te szabod meg,

mert megvan benned hozzá gondolat-áram.

Végső tanulság, hogy beavatás minden

korban, minden szinten, minden tevékenység,

ha annak tekinted, ügyessé válsz közben,

míg jól felkészülten kudarcra nincs mentség.