Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1212.

1212.

Vallás-e a tudomány, tudomány-e a

vallás, az idő dönthetné el régiség

hosszúságából elővéve szentséges

őstudást, mit minden csillagmítosz idéz,

ha nem gyorsult volna fel ismeretszerzés,

amit manapság hitetlenkedve látunk,

hogy duplázódik mennyisége évente,

és épp oly sebességű kiavulásuk.

Azaz a mai magas szint oda vezet,

hogy legokosabb a legbizonytalanabb,

és az egészet senki nem láthatja át,

egyik téren tudós máshol buta marad.

Miközben dúl a megtévesztés fegyvere,

mert a fennálló állapot fenntartandó,

amit sokkal korábbi megállapítás-

halmaz a világról volt tartósítandó.

Így hát nagy az ellentmondás kiválóság-

tényeink és berendezkedésünk között,

szemet hunynak-e vagy vakká teszik őket,

de többség elsiklik az igazság fölött.

Legalábbis társadalmi összefüggés

tekintetében, megelégedve baljós

elvek érvényesítésével esélyes

egyenlőség felé, mivel korunk adós.

Ezért aztán felmerül bennünk a kétely,

más irányú vizsgálatok valósága

felé, mintha a természet nem lehetne

tovább az emberi lélek fellegvára.

Mert mintha mindannak rossz beállítása,

amit az emberiség a földkerekség

egészén művel, káros folyamatokat

gyorsítana föl, s így jobb lenne a restség,

leállás és őrzés, nem nagylábon élni,

mit olyanoknak ajánlanak nagy hévvel,

akik szinte nincstelenek s fejlődnének,

de a közvéleményt meggyőzik sok érvvel,

aminek tartalma tehát belátatlan,

közben a győzködőket azok pénzelik, 

akiknek a tevékenysége épp olyan,

vagyis legkárosabb, mi ellen kergetik

a tömegembert, csakhogy már nehéz megállni,

önkorlátozást ily káoszban vállalni,

ezért tudományt vallássá kezdik tenni,

bár az alapja nyilvánvalóan talmi.

Mennyivel jobb volt, mikor állócsillagok

árnyékában élhettünk, évezredekig

változatlan hitek s remények fényében,

azon túlléptünk, s bár az egeket szelik

űrhajóink, de korlátaink maradtak,

s véges erőnk nehogy végzetessé váljon,

jól kell felhasználnunk, ez még mindig parancs,

ne legyünk egymás ellen úr a világon.