Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1219.

1219.

Még a barátkozók sem ismerik egymást,

hiszen megváltoznak míg nem találkoznak,

s bár az elvárás régi magukról szólna,

inkább előadják, mit újonnan hoztak.

Ne diktáljuk hát, hogy a másik épp milyen,

ő sokkal jobban tudja, ismeri magát,

így a barátság is többletet tud hozni,

de meg kell érteni az őszinte szavát.

Azaz ne legyen felszínes a társalgás,

állandóan közbevágva, kritizálva,

hogy nem azt mondja, mit mi arról gondolunk,

ne legyen a kíváncsiságunk kizárva.

És engedjük meg az új értelmezést is,

ahogy még sosem magyarázta korábbi

tettét, hiszen megérett benne önlátó

módon, mit eddig nem nagyon mert feltárni.

Így lesz érdekes, sőt izgalmas százszor is

lerágott csont esemény felidézése,

esetleg abban ha mi is szerepeltünk,

meglepőn változhat leányzó fekvése.

Mert valljuk be, mennyire nem várunk semmit

a régi barátokkal találkozástól,

legalábbis eleinte, míg merevek

vagyunk, s ha megnyílik valaki, csodát szól.

Hiszen benne van élettapasztalata,

és a szégyen helyett őszinteség-roham

meggyőz bennünket, hogy milyen tanulságos,

s nézünk magunkra, mint ki vesztébe rohan.

Lehet, ott a helyszínen nem valljuk be azt,

hogy mi is mennyire hasonló cipőben

járunk, de a helyeslésünkkel jelezzük,

hogy hasonlóval már találkozunk bőven.

És ekkortól engedjük sziporkázni is

egymást, mert külön szólamok egyesülnek,

feltöltődik lelkünk szívünk melegével,

mit egymásnak adunk, már kicsit sem szűrten.