Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1220.

1220.

Meleg, mindenütt meleg, igen meleg van,

de hát ez a nyár természete, július,

augusztus eleje, mind sikertörténet

nyaralás szempontjából, de az aratás is

ekkor történik, s van, ki a munkától fog

embertelenül izzadni, s van, ki fekszik

a Napon, illetve alatta messze, de

olyan, mintha rajta lenne, úgy perzseli.

Takarást, árnyékot keresünk, öltözünk

fehér leplekbe, mert visszaveri a fényt,

vagy csak nem nyeli el áldott fehérség,

s árnyékot adó fák meleget raktároznak

azzal, hogy fejlesztenek még évgyűrűt,

vastagszik derekuk, lesz jó tűzifának,

meg a növények is elszáradnak lassan,

de hát mi öntözzük szép kertjeinket,

örökké zöld legyen, és örökzöldeket

tartanak csalárdul a lombhullatók között,

meg is bomlik néha a tiszta egyensúly,

értetlenkedünk, ha tönkremennek fáink.

Egyelőre azonban a gyümölcsükre

kell figyelnünk, egymás után érnek hűen,

meg a zöldségek is lassan mosolyognak

ránk, ideje gyűjteni borsót és zöldbabot.

De mennyi városi embernek alig van

fogalma, miként termelődik az étke,

legfeljebb kiülnek a kerti padokra,

galambot etetnek, halcsobbanást hallgatnak

a tóban, s már ennyitől is boldogok, milyen

sok más mindenről lemondanak ők tehát,

ami a természet éves körforgását

illeti, de hát ezt adják kényelemért

cserébe, hogy a nyár olyan lett, mint a tél,

azaz a világosság és a sötétség,

hogy szabályozott lehet, hosszabbodhat is

akár mesterségesen, izzasztóba is

járunk, hűtjük is szobánkat, csere-bere

lett az évszakok között, ha a Föld másik 

oldalára repülünk, hol van már régi

paraszti világ évkörforgás áldása,

időjárásé, vagy éppen átka, ha jég

veri el a termést, ez viszont alig

kellemetlen, legfeljebb kopog autó

tetején, megállunk, kivárjuk, míg olvad.

Hiszen nyár van, meleg mindenütt és minden

napszakban, éjjel kell felüdülni inkább,

majd élvezni a sok fényt, mert ingyen adják,

mert minden mégsem véletlenül lett drága.