Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1238.

1238

Erő kell az észhez, vagy ész az erőhöz,

mindaddig eldönthetetlen kérdés marad,

vagy inkább értelmetlen ilyet feltenni,

ameddig az erő erő, ész ész marad,

s nem akar egyik másik helyére lépni,

erőfitogtatással észt utánozni,

észtől várni erő megnyilvánulását,

világunkat végzet veszélybe sodorni.

Mintha lenne erre manapság kísérlet,

játsszák, hogy lehet mesterséges értelem,

ami kezébe ragadja a hatalmat,

mintha az értelem lehetne lételem,

az ötödik a sorban, de ez nem igaz,

se keze, se lába, elvként jön világra,

birtokos gazdájának kénye kedvére,

érdek-kegyetlenség őre, katonája.

Fából vaskarika-szerűség ez amúgy,

mert a természetes értelem a miénk,

hasznosan használva üdvösségünkre van,

többnyire evilági, de olykor kilép

az adott keretből s szellemi erő lesz,

mely jelenben képes hegyeket mozgatni,

s a jövő számára tanulságok tára,

átértelmezve tud a múltra is hatni.

No, de nem az elhamarkodott, habzsoló

módon, mint mondják, fenn az ernyő, nincsen kas,

mindent bekebelezve elvakult éhség,

de csak mit szűkre szabott esze ingyen kap,

mert amiért megdolgozik bárki, nem lesz

féktelen eredménnyé, szabályozottság

lesz a jellemzője, együttműködésben

korszakos közösség irányítja sorsát.

Nem fog rosszakarat újdonság álarca

mögé bújni, annak alkalmazók fogják

nyilvánítani utólag, ha jobb, mint a

régi, de felhasználás veszélyét, foltját

nem takarhatja el előzetes reklám,

és ami jó benne, úgyis észreveszik, 

és maguk módján tudják hasznosítani,

külső ferde szándékát semmibe veszik.

Mert az emberi sokaság annyira nagy

számosságú, hogy nemcsak beláthatatlan,

hanem kiszámíthatatlan válaszokat

ad bármilyen kezdeményezésre, abban

saját örökét keresi s leli, erőt

mutatva, ha kell, érte, agyafúrtságot

érvényesítve átláthatatlan téren,

fennen lobogtatva a győzelmi lángot.