Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1252.

1252

Világos, nem a semmivel foglalkoznak, akik nem foglalkoznak semmivel,

mert tevékenységhiány csak viszonyítás, korábban megszokottól eltérés,

vagy jelenbeli elvárástól, azaz elkövetője nem is tudhat róla,

mégis igaz, bár túlzás, mert valószínű, valami többletre vonatkozik,

amit megtenni jó, kötelesség, nem tenni veszélyes és érthetetlenség,

és ez átvihető sok minden egyébre, például hogy nem történt semmi se,

amikor kellett volna, s az a hiány beszédes, annak következménye van,

s mindez messze van a semmi fogalmától, hogy azt valóban megmagyarázná,

ami mutatja, hogy a semmit is valaminek képzeljük, nem számít sokat,

hogy az így ellentmondásos, azaz elfogadhatatlan, gondolkodásunknak

ama természete nyilvánul meg benne, hogy nem tudjuk pontosan kezelni

az ellentétesség érzékiségének s az ellentmondásosság csupán

gondolatiságának különbségét, sőt összekeverve használjuk néha,

tárgyi alakú létezést adva tévesen annak, ami csak gondolatban

keletkezett, s ez bizony hiba, mégha egész életünk tapasztalata is

egyetért vele, de persze az is nyelvileg megfogalmazott mondatokban.

Ezeket vagy tudatosítjuk, kimondjuk, vagy nem, de ott vannak a háttérben,

és azért nehéz kezdeni valamit velük, mert egész emberségünket is

kockára tenni látszunk, ha belemegyünk legvégső eleméig vizsgálni,

s inkább visszarettenve beletörődünk, hogy nem tudjuk, valójában mi az,

és tudásunk korlátaira figyelmeztet is némely bölcselő, de hát nem

biztos, hogy éppen erre gondolván, azaz itt mintha tárulna lehetőség

legalább szemléletben túlmenni a szokásos határunkon, megismervén

a fogalomtisztázás útját létezés és nemlétezés tekintetében.

Hiszen ha a semmi semmi, akkor nincsen, azaz evilágon kívül semmi

sincsen, s ahová eddig semmiként tettük, ott van valami ismeretlenség,

él is vele a tudomány, hogy ilyen sötét anyagot, erőt feltételez,

ám a semmi esetében többről is szó van, amikor már ellentmondásként

tekintünk rá, s nem ellentétként, hogy léttelenségnek gondoljuk, ami túlmegy

minden eddigi határon, hiszen még a Teremtő Istent sem látja oda,

ahol nincs a hol, nincs világ gondolatban, amely így megteremthető lenne,

s tehát nem eme üres semminek a tulajdonságát kell keresni, avagy

feltételezésekkel kutatni, hanem vemhesnek, ami mellett vagyunk,

mert csak így jutunk eredményre, hogy megragadjuk annak a lehetőségét,

hogy eme véges, mert a semmiségét legyőző és oda visszahullható

világot elkülönítjük magától a semmitől, ami már nem érdekes.

Az eredmény pedig a megszabadulás annak kényszerétől, hogy léttelen

állapotról gondolkodjunk, ami lehetetlen is, nemcsak képzelhetetlen,  

arról a semmiről végleg lemondván, és az elmúlás, eltűnés semmijét

megragadva képzeljük oda, hol eddig korlátosan nem találtunk semmit.