Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1260.

1260

Előbb győzelem, aztán dicsőség, előbb

a dicsőség, aztán a szentség, pedig

a szentséggel kellene kezdeni, ami támadhatatlan,

mert fölség, a harc a győzelemért olyan késői,

kicsinyes elfajulás, amit nem szabad előrevenni,

abból dicsőséget levezetni megtévesztően.

Úgy mondták ezt régen, hogy isteni képmás vagyunk,

így tehát sérthetetlenek, nem is érthető,

hogyan lett ebből ember ember elleni támadás,

s miért, ha egyszer az ember oly magasan látta magát

és az állatvilág fölött gyakorolta eszes hatalmát,

s nem egymás fölött, de egymásért élt életet.

Bár nehéz oda visszakanyarodni gondolatban,

de a nehézségeket máig nem vetkezte le

léthez való viszonyunk, hogy kopunk, hanyatlunk

már korán, ha nem vigyázunk magunkra,

hogy a csecsemőt féltő gondoskodással kell körbe venni,

s hogy a betevő falatról mindig előre gondoskodni.

Azaz mindezt teljesítették sokkal nagyobb

nehézségek közepette, mint ami miránk vár az életben,

mert kevesen voltak, s nem állt rendelkezésre

mindama vívmány számukra, amit az őskor óta

felhalmozott szorgalmas utódok milliárd

serege nekünk egymásraépülő tudatosságban.

De hogy soha nem halványult az ősök tisztelete,

mutatja, hogy Istennel társította őket az utókor,

majd a legfényesebb, legkiválóbb élet alakját

tulajdonították nekik a paradicsomi állapotok

szép gondolatával, ha rút cél érdekében is,

hogy bűnösnek nyilváníthassák

mindazokat az embereket és korszakokat,

ahol nem uralkodhatott még az ugyanattól az Istentől

származtatott kedvezményezettség tudati előnye,

mindentudásból részesedés és mindenhatóságból

hatalom a nem ilyennel bírók, azaz

bűnfertőben leledzők nyomor lelke fölött.

S hogy nem mindenki volt ilyen, mutatja

az önállóan fejlődő nagyvilág a Földegész különböző

hódítatlan részein sokáig, de emitt sem veszett ki

az eredeti emberi igazságosság,

ha elég gazdag volt a termőföld,

az élővilág halakkal, madarakkal, húsállatokkal,

annak létrehozói megszelídítették

a legkeményebb leigázó szívét is, hiába

hivatkozott semmiből teremtőre, aki őt küldte,

mert tudták, az örök küldő már elődeiket is

vezénylette korábban, s e vezérlet csak békés

együttműködésben érvényes, meghamisítva nem.

Márpedig aki a semmit valami hiányának mondja,

tagadása helyett, azt leleplezi az ellentmondás

a fogalomban, mikor rá hivatkozva sajátítja ki

a teremtőt, aki valójában a gondviselőnk,

fenntartónk, s már újra tudjuk a tényt,

hogy nemcsak szellemileg, de testileg is.