Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1282.

1282.

Arcképünk ismerete, fejünk látványa természetes lett számunkra,

s ahogy a tükrök elterjedtek az egész földön, bizonyára hamar, úgy fog

mindenkihez eljutni a fényképezés eszköze, képessége, nem lehet

megállítani a folyamatot, nem is kell, törekedjünk jóra használni.

De hogy mi a jó, nehezebb megmondani, mint kattintani a készüléket,

s hogy abban mi a jó, nyilvánvaló, érzés szinten legalább, mindenki örül,

ha meglátja magát, ha pedig stadionok kivetítőjén megjelenik,

ugrálásba kezd, mutogat, hogy íme, íme, az én vagyok, az én vagyok ott.

Mintha megörökítenénk a pillanatot, pedig az, ha eltelt, elmúlt, nem

hozható vissza, de a látvány igen, no, nem a pillanaté, csak arcunké,

mozdulatunké is immár a mozgóképfelvételi lehetőséggel, és

ha mindent eltárolunk, rendezgetünk, ami így felgyűlik, boldogok vagyunk.

Hogy igazán boldogok-e, vagy ez csak felszínes pótléka valami mélyebb,

rangosabb létérzésnek, életgondolatnak, nem kétséges, hogy kétséges,

tehát nincs mese, meg kell válaszolni a főbb kérdést, a jó használat ügyét,

az arckép, sőt önkép értelmét, ennek rögzítés-célját és hatását.

Végső soron az örökképvalóság áll a háttérben, annak lebontása,

levezetése a sajátmagunk esetére, miről csak a lelkünkről van

tanítás az eszünkben, a test halálának, megsemmisülésének korán

tudatosulásával, és szeretnénk örök testi nyomot is hagyni hátra.

Pedig hát mindenki átéli, hogy elhunyt családtagja, ismerőse képe

nem fénykép formában felidézett túlnyomóan általa, az emlékezés

tudatilag indul, érzelmeket is kelthet, de arra idő, hogy képeket

keressünk elő, ritkán adódik, ha volt közös élmény, azt idézgetjük fel.

Ilyenkor tehát a személyiség jellege, közös tettek értéksora a

mérvadó, elménk elé bukkanó, nem maga a közös tevékenység képe,

bár a nagyemberekhez ilyeneket is társítunk, elővesszük események

szereplőiként őket, s mindez arra mutat, hogy képeink zárva maradnak.

Mármint a jövőben és tömegesen, csak néha s egyet-kettőt fognak a ránk

emlékezők kinyitni az albumban vagy az elmentett képfájlból, tehát valós

esély van ama megállapítás érvényére, igazára, hogy képeink

magunkról magunknak készülnek, még ha közszemlére tesszük is ki ártatlan.

A látszat tehát csal itt is, a boldogság mutogatása nem állhat jól helyt

a valóságos érzés, élmény helyett, de ha a megosztás célja másoknak

példaszerű tájékoztatása, hogy azt ők is elérhetik, vagy ismerik,

mert már részesei a maguk módján, igaz közösséget teremt a kép.