Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1344.

1344.

Szeretjük kimeríthetetlen forrásnak látni,

tekinteni magunkat, és csalódunk, amikor

elfáradunk, lemerülünk és tehetetlenné

válunk, mert a pihenést közben elmulasztottuk.

De ez helytelen értékelése helyzetünknek,

mert önellentmondás szétválasztani testünk

és lelkünk, a teljesítményt a teljesítőtől,

mert az eredmény és eredményező ugyanaz.

Nem valami külsődlegest bevonni magunkba

életünk valóságos folyamata, idegen

tőlünk, nem azonosulhatunk vele büntetés

nélkül, ami állapotunk téves ítélete.

Hanem mi bennünk van, az miénk, képesek vagyunk

rá, megtesszük, mit gondolunk és fordítva, de csak

gondolat is számíthat tettnek, másik gondolat

keltőjének, és így megy a végtelenségig.

Mert ekkor elvi síkra tereltük magunkat, és

kétséges, hogy létezik-e egyáltalán másik,

másféle létezés, mint elvont, mert az tudatos

csupán teljes mértékben, nem a puszta testiség.

A tudattalan, nem irányított még veszélyes

is lehet, különösen ha tettekben nyilvánul,

mint mikor elájulunk, szakadékba zuhanunk,

kivetkőzünk magunkból, nem vagyunk méltók hozzánk.

A pihenés pedig valójában kiesik az

életünkből, mert alvással történik, amikor

még csak létezőnek sem hihetjük magunkat, ott,

benne, hiszen ahhoz újra fel kell majd ébrednünk.

Így éjszakára valójában elhagyjuk ismét

és ismét magunkat, ami pihenteti testünk,

autót se hagyunk garázsban járó motorral,

sejtjeink megújulnak, szolgálni értelmünket.

Értelmünk aztán ötleteket, parancsokat ad

a cselekvésre, ami tervszerűséget teremt,

alkot, vagy csak javít, toldoz-foldoz, nincs megállás,

a kívánalom kimeríthetetlenül árad.

Lehetőségek meglátása ez, hogyan töltsük,

mire költsük pillanatainkat, tevő erőnk

világalakító tényezőjét, de csak úgy és

akként, ahogy elrendeltségét érezzük.

Merthogy érezzük inkább, mint gondoljuk, faragás

közben kezünkben a szekercét finomhangoltan

mozgatni tudó képesség, eszünk kihelyezve,

ahol azért világos, hol fogan meg közben az.

De hogy ott-e valójában, vagy hogy a valóság

átlátása csak világönismeret révén

lehetséges, nem köti orrunkra észtápláló

folytontermő forrásunk, mely apadatlan szellem.