Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1346.

1346.

Alig gondolunk bele, még tanítás közben sem,

mennyit változnak a történelmi eszményképek,

különösen a vallással kapcsolatosakat

tekintjük állandóknak, de ott sem minden örök.

Aki évszázadokon ugrik keresztül, képek

segítségével teheti meg talán legjobban,

a rögzített táj, várak, templomok bizonyára

átalakultak, lerombolódtak, máshová is

elkerülhettek, nincs garancia, hogy minden ott

maradt, ahová az emléküket helyezzük, mert

minden új hatalmi szerveződés igyekezett

maga köré rendelni a múlt híres ügyeit.

Így van ez ma is, ádáz verseny folyik, hol legyen

a világ központja, s legfeljebb megosztják egymás

közt, hogy minden nagynak jusson valami előnyös

emlék művészet, tudomány, pénzgazdaság terén.

Így pedig műemlékekkel van tele a világ,

meg aztán egyre-másra növő városcsodákkal,

ikonikusnak mondott épületekkel, látvány-

elemekkel, mik ikonosztáza a mi lelkünk.

Nem győzzük már látogatni mindegyiket, nincs is

rá mindegyikünknek pénzünk, de nem baj, van fénykép,

mozgókép, híradás, beszámoló végtelenül,

hogy időnket csámcsogva áldozzuk rájuk folyton.

Figyelmünket, amit szabadidőnkben használni

tudunk, ennek irányítása tehát arra tör,

hogy legyen, támadjon bennünk nagy kívánság és vágy

a gazdagság valamilyen istenítésére.

Melyet persze szükségszerűen ma sem érhet el

mindenki, így megmarad a különbség érzése,

ami azért hasznos, mert képekkel megpróbáljuk

pótolni, azonosulva vele, kitölt minket.

Így volt ez régen is, de még jobban, a pórnép nem

is gondolt rá, hogy ő is élvezhetné, amit

a nagyurak, de az akkor azért sokkal-sokkal

törékenyebb állás volt, életükkel játszottak.

Hadseregben való szolgálatuk volt a tétel,

mit kiemelkedő jólétük fejében kellett

nyújtaniuk, míg ma a háttérben megbújhatnak

féktelenül gazdagok, zsoldosok vigyáznak rájuk.

Régen püspökök is voltak hadvezérek, ma csak

ritkán látjuk, inkább háború utáni filmben,

aki meghatározza a hadmozdulatokat,

de csatát már élőben adnak, mintha ott lennénk.

És az istenítése sem marad el kiemelt

személyeknek, akik épp a rávilágítástól

lesznek felülmúlhatatlannak látszók, ideje

térdelnünk előttük, bár teljesítményük kétes.