Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1385.

1385.

Könnyű szívvel válunk szennyezővé, a kényelem

felülír minden megfontolást, nem fáradozunk

már idő- és erőköltséges tevékenységgel,

ha rendelkezésre áll rövidebb út a célhoz.

Hogy ez mibe kerül a természetnek, nem tudjuk,

nem is kutatjuk, csak szíve mélyén fáj némelynek,

aki még részt vett hamu- és trágyakihordásban,

szárazfagyűjtésben, egyéb takarékosságban.

A papírzsebkendőre nem lehet hímezni és

a nejlontarisznya elképzelhetetlen, de

még a törlőkendő sem volt régen mesterséges

anyagból, jobban is szívta a nedvességet.

Lovasszánnal mentünk csilingelve, nem autó

vitt a síelőhelyre, műkorcsolya pálya sem

volt, várni kellett, hogy befagyjon a patak és tó,

jutott bunda hideg ellen, kesztyű és nagysapka.

A zöldség a kertben termett, déligyümölcsöt nem

ismertünk-láttunk, liszt a kamrában ládában állt,

zsír bödönben, kolbász, sonka a fejünket verte,

mi öt kenyeret sütöttünk hetente ötünknek.

Tehéntej, túró, tejföl mindennapos étel volt,

mint a krumplilángos, bableves és kőttes tészta,

tojás, csirke, disznóhús is akadt az asztalra,

a paraszti élet önellátással boldogult.

Menne mindez ma is, ha nem szennyezné a lelkünk

kettős téveszme káros hatása, egyrészt könnyű

élet csábítása semmittevő eredményes

móddal, másrészt ennek hamis múltbeli mintája.

Előbbire nem pazarolnék sok szót, mindenki

tapasztalja, ezer csatornából ömlik ránk a

métely, nem mintha nem lehetne erkölcsös lenni,

csak hát az elsikkad a nagy hitehagyott zajban.

Utóbbi azonban igen megfontolandó, mert

mélyen érinti azonosságunkat, hogy mivel

társítjuk szívesebben magunkat elődeink

tekintetében, s lehet-e hőstelenség abban,

ha a békés célokat s eszközöket ajánljuk

fegyverek, háború és talmi harci dicsőség helyett,

észben tartva sok-sok védekező kényszerünket,

mert végig a történelemben támadva voltunk.

Hisz’ ameddig nem tisztázzuk, kik voltak támadók

és kik szervezték védelmünket, hogy megmaradtunk,

nincs helye dicséretnek, talán ellenség felé

a régi világban, sőt esetleg éppen máig is.

Meg kell hát becsülni az igaz hagyományt, miről

magyar lelkületünk tudósít bennünket jobban

minden igaznak hirdetett írott kútforrásnál,

mert az lehet hamis, de a szív sohasem téved.