Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1425.

1425.

A megismerhetetlen nem hasonlít semmire,

de ezt egyébként a legnehezebb beismerni,

inkább választjuk, alkalmazzuk a megalkuvást,

hogy magunknak sem valljuk be képtelenségünket.

Mintha a határainkon át tudnánk hatolni,

mint hódító hadsereg, leigázni a jelent,

sőt a jövőt is, és a múltba visszafordulva

hazug beállítódás írja történelmünket.

Mindentudó és mindenható Istentől vesszük

a mintát, kit a világgal teszünk azonosnak,

s ebből a tételből nyer értelmet a hatalom,

tekintélyét ily szent eredete megnöveli.

Így aztán minden cselekedetünkhöz Istentől

kérünk segítséget, nevében indul háború,

ő szentesíti a békét, s ha az nem lesz örök,

ne kérdezd, miért, igazi felelőst nem találsz.

A körülményekre fogják a békétlenséget,

emberi tehetetlenséget el nem ismerve,

mert felkenteknek szerintük minden sikerül, ne

láss meg értelmetlen, felesleges áldozatot.

Kisebb ügyekben azért érvényesülhet tudás,

tapasztalat, tényleg Istentől elrendelt rendben

mennek a dolgok, okossá lehet minden ember,

de a métely már itt is erősen jelentkezik.

Felnagyított ügyek álrészeseivé tesznek

szinte minden téren, szolgáltatásoktól függünk,

nem lakóhelyünkön történnek a fontosságok,

világáramlatnak apró szemcséivé válunk.

A nagy méret akarja helyettesíteni a

kis belátásokat, elérhetetlenként tárul

elénk a másoknak már elért, kapkodunk érte,

megfeledkezve eredeti saját célokról.

Ne magadat, ne világod akard megismerni,

a neked felkínáltra összpontosítsd erődet,

mert valakik mint összesség azt jól kitalálták,

ne gondolj bele, ha ez mind pusztulásba visz is.