Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1463.

1463.
Színes tollak bűvkörében illegeti magát,
madár, nekünk páváskodó, neki viszont tőlünk
egészen különböző érzete vagyon önnön
magáról, s a kettőt akarjuk-e rendbe tenni?
Nem nagyon, mert kiderülne rólunk, magunkkal sem
vagyunk teljesen tisztában, elveszve részletben
a lényeget illetően, s elhanyagolva kis
fontos adalékokat, aztán meglep hiányuk.
Közben próbáljuk kifürkészni teremtő Isten
szándékát mivelünk, miközben már minden másé
sikerült, ismert lett előttünk, s nem vesszük észre,
hogy az egészet csak mi találtuk ki ilyformán.
Okosok ugyan figyelmeztettek, hogy ez így csak
önámításhoz vezethet, egyedül mi vagyunk,
a természet mint olyan kizárt a létezésből,
minden elemét gondolva tesszük valósággá.
Ez igaz a tudati szinten, de nem áll meg a
létezést lehetővé tevőség, azaz a lét
szintjén, s itt van a nagy tévedésünk, hogy azt hisszük,
szüksége van ránk a világnak, hogy létezhessen.
De a gondoltsága csak a gondolónak fontos,
ügyel rá, hogy legyen pontos a megállapítás,
ám az nem anyagi, hanem ténybeli egyezést
céloz, mi hiábavaló ész birodalmában.
Hiszen a ténymegállapító helyszínelőket
is mi bízzuk meg, béreljük, hogy olyat mondjanak,
mit elvár a hatalom, ez esetben fennálló
vélt összefüggés rendszere, egymásra épülve.
Így jutunk vissza a bűvkörbe, mely nem maradhat
színes, amennyiben megerőszakolja magát,
amit már bőrünkön érzünk jelentkezni, hiszen
félelme az érvénytelenségtől rajtunk csattan.
De nem adja fel, nem von be létértelmezésbe
bennünket, pedig már azt sem tudjuk, ki ő, csupán
megszokásból szenvedjük őt, tehetetlenségi
erő szánja képességünk vak megújulásba.
Comments