Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1465.

1465.

Ébrenlét és alvás határának percei, az

ébredésé és az elalvásé, összefolynak,

vagy inkább ismétlődésnek hatnak, mintha mindig

abban az időben élnénk, amit akkor érzünk.

Nem időt, persze, hanem cselekvés leállását,

illetve indítását, hogy megszűnik a nyüzsgés,

avagy a nyugalomnak vége – mégha álomnak

maradványát kell is elhesegetni azonnal.

És nyújtózni egyet a félébrenlét-létben, mint

elalvás előtt, mintha e percekben pihenne

a testünk csupán, nem éjszakai nemlét furcsa

állapotában, miről tényleg nem tudunk semmit.

Viszont az a valónk, mondják, tartalmazza napok

során bennünket ért benyomások rendezését,

így aztán kétséges, hogy egyáltalán alszunk-e

ekkor, vagy csupán tudatlanság-módra kapcsolunk.

Önmagunkat elvesztjük arra az időre, de

ez nem lemondással történik, nem lekapcsolást

végzünk, hanem a dolog befolyásolhatatlan;

kísérletezgetni lehet, de a vagy-vagy marad.

Vagy alvás, vagy ébrenlét, s ha átfolynak egymásba,

álomként látjuk, mik foglalkoztatnak minket épp,

de erőltethetjük is lefekvéskor, élénken

rágondolva, amit álomban majd megoldanánk.

S mintha lenne eredménye a majd megálmodom

mondásnak, úgy jutnak eszünkbe aztán a dolgok,

olyan ésszerű rendben, meglepő részletesen,

hogy csakis lelkünk mélyrétegéből jöhet elő.

Nem csoda, hogy kevés embernek van képessége

többieket elkápráztató teljesítményre,

mármint ily agytevékenységnek tulajdonított

téren, mert sok mindennek kell együtt lenni hozzá.

Például tiszta szívnek, lelkiismeretesség

kielégülésének, ártószándék-mentesnek,

és csalódottnak nem lenni, érzelmi hegy nélkül

úgy bízva magunkban, ahogy Isten megteremtett.