Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1487.

1487.

A kérdések kérdése ma nem, hogy meddig élünk,

hanem hogy hogyan, minőségét tekintve vélünk

vízválasztót egészségesség s betegeskedés

között, s nem gondoljuk, hogy ez túlvilághoz kevés.

Nem törődünk annyira már az örökélettel,

fogalma kisarkítva evilági töltettel,

jólét és élvezet őrződjön meg határtalan,

testünk ne legyen földi mennyországban hontalan.

Természetes kopás, csökkenés majd elintézi,

ne váljunk telhetetlenné, öregség elvégzi

szerényítő feladatát vágyakat lohasztva,

fiatalságra úgy tekint, mint magasabb kasztra.

Mintha elmúlásunk késleltethető lehetne

végtelen időbe véges énünk belevetve,

mert ha emberéletmagnak fogjuk fel magunkat,

olyan terméssé nőhetünk, mint mások nem tudnak.

Ki gyorsabban, ki lassabban, fogyaszt életútból,

ki sokat, ki kevesebbet, merít forráskútból,

mindenünk összegződése egyensúlyba került,

midőn majd azt mondják ránk, hogy jobb létre szenderült.

Ezért mihamarabb jó azonosulni azzal,

hogy nemcsak kenyérrel élünk, mint a ló csak zabbal,

egyáltalán, öntudatunkat mások gyújtják fel,

az élet értelmét, lényegét magyarázzák el.

S több nemzedék együttélése mennyire számít,

azt végeredmény mutatja, háborúval ámít,

vagy békét képes teremteni szívben, világban,

korlátlan jövőre nyitottan, nem múltba zártan.

Megnyugvásba csak lelki béke vihet bennünket,

kizárni belőle magunkat átokkal büntet,

ésszel beletaláljunk a szellem közepébe,

engedi elménk már élve Isten közelében.

Elég, ha te mondod, hogy megtetted a magadét,

a lelkiismeret nem fölösleges adalék,

de tedd is meg tényleg, mikor annak van ideje,

s hogy mit? – miben megnyilvánul létednek ereje.

A felfogás szerint tehát nem menthetetlen

megszületett, s múlás felé halad tehetetlen,

de létezése élettel telve győz halálon,

nemlét nincs, sorsunk élő küzdelem s alvó álom.