Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1531)

Sok ember van köztünk, talán túlnyomó többség,

aki életét felemelné azzal, hogy olyan

múltat akar látni országunk-nemzetünk mögött,

amely kiemelkedő, méltóságot közvetít.

Nekünk is mindnyájunknak, de főleg neki, hiszen

sajnálattal tekint azokra, akiknek ez

nem fontos, s nem törekszik általános jóváhagyást

elérni, az általa hangoztatott nézetnek.

Úgy érzi, szerencsétlenek és hittagadók a

kételkedők, s mintha lemondanának jogosan

nekünk járó dicsőségről, elismertségről, és

menthetetlenül lehúzó örvénybe kerültek.

Le, a létünk aljára, ahol az érdemtelen

szolganép tanyázik, kimarad történelemből,

mások kegyelemkenyerére szorul, nincs saját

jövőképe, nem alakítja szép világunkat.

Még a közömbösség is ártalmas e kérdésben,

mert engedi, hogy hamisítók lépjenek a mi

szerepkörünkbe, helyünkre a hősiesség és

találékonyság terén harcias taktikában.

Viszont látható, hogy ugrás történik ilyenkor

az egyéntől az emberi összesség felé, s hogy

az azonosulás vezérkari szinttel igen

sok bizonytalanság árán van visszavezetve.

És a hivatkozott csúcs álma sem bizonyított,

nemhogy az illető és ama régi vezérkör

kapcsolata, sokat hozzá kell képzelni eme

hatalmi állapothoz egyénhez levezetni.

Egészen más volt ugyanis a múlt, különösen

a régmúlt a jelenhez képest, sokkal kevesebb

ember élt, s nehezebben, mint ma, uralkodókat

családok adtak, míg ki nem haltak, nem egyének.

Nem egyéni törekvéssel lehetett hatalmi

képeséghez jutni, hanem beleszületetten,

a lépcsőzetesség volt a közösség alapja,

az élet értelme viszonyrendszerben rejlett.

De a mai ember magát tekinti célnak, s így

kizárva valójában mindenki mást belőle,

valós főszereplők is neki alárendeltek

a múltból, hogy az ő öröklétét jelenbe hozzák.