Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1552.)

Az elviselhetetlen veszteség érzéséből

máig nem tud kiemelkedni nemzettudatunk,

annak a folyamatnak a megszakításából,

amely kiteljesedéshez vezethetett volna.

Az őshaza területének kitöltéséről

kellene beszélni, hogy ez mekkora feladat,

évezredekbe tellett hozzávetőlegesen,

nagyjából, de a részletes végzés még hátra volt.

Miközben kívülről is megcélozták területünket

elkülönbözött bevándorlók, hozzánk hasonlók,

de olyan nyelvi eltéréssel, hogy tanulandó

lett egymás nyelve, ezért harmadikat használtak.

Ez volt a törvényhozás nyelve, államiságé,

s mögötte a nép nyelveként éltek nemzetiek,

egy közülük, bár legnagyobb számban beszélve,

a magyar, vívta ki aztán államnyelviségét.

Ekkor már másokat is felbiztattak államunk

ellenségei, irányítást idegen érdek

szerint végzők, s eszmei fegyverként ráadásul

kitalálták, hogy a mi népünk betolakodó.

És a többi nemzet körülöttünk az őshonos,

akik viszont valójában mi voltunk, s hódító

hatalmak szerveződtek itt igen rég óta, s az

eltartóik, földművesek, elkülönböződtek.

Kiskirályságok népei nem érintkezvén már

egymással, kő- s fémkorszaki egyetemességük

elvesztették, a helyi nyelvi gazdagodás és

változatosság érthetetlenségbe torkollott.

De amikor vallási általános szabadság

lett hirdetve régből ismerős hittételekkel,

az erkölcsi elvek mellé szegődött katonák

megragadták a hatalmat, máig érvényesen.

Ennek következménye lett újabb fellendülés,

kiváltva a többi, még elnyomó hatalomban

érdekeltek irigységét, haragját, és folyvást 

folytatott támadását, hamis eszmék nevében.

Hogy eltűnjön teljesen a földről egyenrangú

szemlélet, legyenek alárendeltek a lakók,

s ha már bolygónk bármely más részén így lett ez, legyen

bevégezve, szétdarabolva a mi hazánkat is.