Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1571)

Kihívás, kihívás hátán, nem győzzük végezni,

nem is a mi dolgunk, nézők vagyunk többnyire, de

nem langyos szemlélők: versenyzőinkért szurkolók,

tőlünk ügyesebbeknek lesz megbízott szerepe.

Kihívó és kihívott ugyanaz, kölcsönösen

lépnek a megmérettetés színpadára, csapat-

sportok esetében alakul ki leghívebben

a régi csataterek békés felidézése.

Van itt is harc, kemény belemenés, de úgy van a

szabályrendszer kialakítva, sérülés kizárt,

ami azért mégis megesik, s nemcsak egymásnak

okozhatják, a test is felmondhat szolgálatot.

Ezért aztán a versenyre-felkészülés lesz az

igazi munka, hosszadalmas, és szakszerű kell

legyen, eredményezze az elsőséget, mert csak

azt díjazzák igazán, többiek futottak még.

Ami nagy igazságtalanság, mást érdemelne

a résztvevő gárda, hogy szinte elfelejtik, ha

nem ők nyernek, vagy nem ő tartja a világcsúcsot,

kárpótlásul az élsportoló-életmód szolgál.

Mert nagyon meg vannak fizetve, ha bekerülnek

bűvös körön belülre, mi határát tehetség

által keltett várakozás miatt átléphetik,

s hogy ottragadjanak, nagyot kell teljesíteni.

Azaz hivatásszerűen sportolnak az ilyen

kiemeltek, nemzet s állam tenyerén hordozza

őket, és emiatt elszállhat velük a világ,

gyenge hozadék sem ingatja meg állásukat.

Jobban mondva, ilyen is előfordulhat, mert az

ellenérdekeltségben társakra lelnek, mester

s tanítvány alacsony színvonalát elrejti

az intézményesség megcsontosodott háttere.

Ahol e versenyhátrányt sikerül felszámolni,

szárnyal a sport, jönnek az eredmények, hulláma

magasra csap, hogy aztán aláhullva átadja

másnak a helyet, új nemzedék lép a porondra.

Mi pedig rajonghatunk, örvendve-búsulva az

egyszer fent, egyszer lent törvényszerűségnek, csalni

is szoktak azonban, de éppen ezért szép minden

nehézségen úrrá lenni, s győzni vita nélkül.