Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1571)
- szilajcsiko
- máj. 13.
- 1 perc olvasás

Kihívás, kihívás hátán, nem győzzük végezni,
nem is a mi dolgunk, nézők vagyunk többnyire, de
nem langyos szemlélők: versenyzőinkért szurkolók,
tőlünk ügyesebbeknek lesz megbízott szerepe.
Kihívó és kihívott ugyanaz, kölcsönösen
lépnek a megmérettetés színpadára, csapat-
sportok esetében alakul ki leghívebben
a régi csataterek békés felidézése.
Van itt is harc, kemény belemenés, de úgy van a
szabályrendszer kialakítva, sérülés kizárt,
ami azért mégis megesik, s nemcsak egymásnak
okozhatják, a test is felmondhat szolgálatot.
Ezért aztán a versenyre-felkészülés lesz az
igazi munka, hosszadalmas, és szakszerű kell
legyen, eredményezze az elsőséget, mert csak
azt díjazzák igazán, többiek futottak még.
Ami nagy igazságtalanság, mást érdemelne
a résztvevő gárda, hogy szinte elfelejtik, ha
nem ők nyernek, vagy nem ő tartja a világcsúcsot,
kárpótlásul az élsportoló-életmód szolgál.
Mert nagyon meg vannak fizetve, ha bekerülnek
bűvös körön belülre, mi határát tehetség
által keltett várakozás miatt átléphetik,
s hogy ottragadjanak, nagyot kell teljesíteni.
Azaz hivatásszerűen sportolnak az ilyen
kiemeltek, nemzet s állam tenyerén hordozza
őket, és emiatt elszállhat velük a világ,
gyenge hozadék sem ingatja meg állásukat.
Jobban mondva, ilyen is előfordulhat, mert az
ellenérdekeltségben társakra lelnek, mester
s tanítvány alacsony színvonalát elrejti
az intézményesség megcsontosodott háttere.
Ahol e versenyhátrányt sikerül felszámolni,
szárnyal a sport, jönnek az eredmények, hulláma
magasra csap, hogy aztán aláhullva átadja
másnak a helyet, új nemzedék lép a porondra.
Mi pedig rajonghatunk, örvendve-búsulva az
egyszer fent, egyszer lent törvényszerűségnek, csalni
is szoktak azonban, de éppen ezért szép minden
nehézségen úrrá lenni, s győzni vita nélkül.














