Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1574)

Lezárt, nagy mondanivalóval rukkolnak ki

nemcsak a költők, de a legegyszerűbb emberek

szintén, amikor kinyilatkoztatják bensejük

dédelgetett, vagy igen nyers mondanivalóját.

Magukban hordozzák régóta talán, estleg

csak most jutott eszükbe, de úgy fogalmazzák meg,

hogy változtatni rajta ne lehessen, álljon meg,

ahogy van, s tetszésnyilvánításra számítanak.

Persze ez azért van, mert hasonló szinten lévő

társaknak beszélnek, írnak, mint amilyenek ők,

felfognak legelvontabb költői hasonlatot,

vagy nem vesznek zokon durvára sikeredett szót.

A két szélsőség között, tehát a legmagasabb

és legalacsonyabb által közrefogott széles

mezőn sem igen mutatkozik ideálisnak

tartott észjárás, mi nagyon kívánatos lenne.

Olyan beszélgetésről, megszólalásról van szó,

ahol nyitott a megcélzott végeredmény, hasznos

tanulság levonása, s összerakása inkább a

résztvevő felek részéről, esetleg többektől.

Pedig én emlékszem ilyenre, igaz, közeli

rokon részéről, aki, most látom, szerethetett

engem nagyon, hogy megengedte betársulni az

általam tudottakat igazság keresésbe.

Talán ezért hiányzik ez nekem olyannyira,

szeretetteljesség árukapcsolása miatt,

ne csak képességünk kihasználása legyen

virágzó, de elismerés származzon belőle.

Mert mi más a szeretet, mint a legnemesebb hely

biztosítása megunk mellett a világban, nem

érdemtelenül persze, de azt nem lehet másként,

csupán feltétlen odafordulással bevonni.

Egyenrangúnak tartva a másikat, a többit,

és tudománnyá érlelni közös ismeretek

töredékeit, és több szem többet lát alapon

nem idő előtt lezárva kutatást tévhitben.

Mert nem merev ragaszkodás kevéshez tehát, mi

jól visz előre, hanem a sokhoz hozzájutás

megszervezése, nyitottság mások felé, hogy én

elmondhassam, de őket is beszámítsam közben.