Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1596)

Dalrafakadós kedvünk egyre ritkábban akad,

és ebben nemcsak mi vagyunk hibásak, a dalok

sem olyanok, mint rég, nehezen énekelhetők

zenei kíséret nélkül, s mi is mások lettünk.

Ha nem is szomorúság jellemző állapotunk,

de egyre csak kapkodjuk fejünk világesemény-

özön láttán, nem marad érzést felkeltő idő

önálló dalos kedvünk megnyilvánulására.

Már nemhogy az utcán, séta közben nem dalolnak

az emberek, fiatalok, gyerekek sem nagyon,

de otthon egyedül, vagy társaságban is hiány

az éneklés, néhanap van rá mód borozgatva.

Pedig lenne mit elővenni a tarsolyból, mert

igen gazdag a népdalkincs és amit mulatók

annak tartanak, s a jókedv előhoz mindenféle

stílusú hangorkánt, különösen vége felé.

Amikor már a szelídebbek, szebbek el lettek

lőve az elején és egyre emelkedik a

hangulat, mert a torkok nem maradnak szárazon,

ne légy külső szemlélő ekkor, megbánod biztos.

Hát még ahol táncra is kelnek dalra fakadók,

ott lesz teljes a mulatás öröme, de most nem

erről van szó, csupán az ének lélektisztító

képességéről, amint a szívtájékról terjed.

Lélegzetet is másként kell venni, s a levegő

rezgése maga a dallam, mi viszont a fülön

keresztül jut a fejbe vissza, de belülről is

megrenget mozgósító erő, s verjük a taktust.

És aztán ott vannak a hallgatók, ami a dal

műfaja neve, lassú számok ezek hullámzó

dallammal, elsírod magad érzelmességükön,

ugyanez előjön még háborús dalokból is.

Énekkultúrának nevezik, ha van gyakorlat

élőn, nemcsak az előadótermekben, de a

templomi éneklés is felemelő, kár, hogy már

egyre kevesebben vannak, akik élnek vele.

Himnuszon kívül más, induló jellegű ének

némely tömeget is igen élénken éltet, ezt

látva a futballstadionokban, reményt ad,

de annak színvonalán meg sokan fanyalognak.