Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1607)

Az igazi barátságnak oly mély a gyökere,

hogy mikor elkezdenénk kutatni, már nem emlékszünk

jól a kezdeteire, de éppen ez a homály

teszi értékessé, – ebben manapság nincs részünk.

Mert kiszámítottá váltak a kapcsolataink, jól

tudjuk, kitől mit várhatunk, és az nem üti meg

legtöbb esetben a barátság szintet, baráttól

mindent elvárhatunk, nem fog mérlegelni sosem.

Mit adhat, hogy még barát maradjon, de ne sokat,

mert azzal magának árthat, hiszen ki tudja, hogy

mikor lesz arra neki is szüksége, meg hogy azt

visszakapja-e bármikor is valamennyire.

Ilyen hozzáállással nem is született volna

sosem barátság, a barát kitalálja, kérés

nélkül, hogy minek örülnénk nagyon, félszavakból

értjük egymást, öröm a másik kedvében járni.

Hiszen lehetséges, szükséges, jó is, hogy közel

kerüljünk néhány emberhez a földön, közelebb,

mint szokásos, és ez ne családi köteléket

jelentsen, ami külön tészta, kötelezettség.

Kivel lehet rossz következmények nélkül búmat,

bajomat megosztani, hogy ne nagyon terheljem,

mint a baráttal, akivel nem evezünk ugyan egy

hajóban, és aki biztat, de nem lép helyettem.

Nem is használja ki a gyengeségemet, hogy kis

előnyre tegyen szert velem szemben, s nem keseredik

el, amint az én keserűségemet látja, és

azt sem hagyja, hogy kiugorjak a bőrömből,

amikor azt hiszem, megfogtam az isten lábát,

ugyanakkor feltétlen lelki közösséget fog

vállalni velem életem végéig, s azon túl

is, oda is segít ellátni tervezni időt.

E komolyság viszont nem lesz kedvünk rovására,

éppen az önkritika közösségét teremtjük,

nevetünk a kijavított kisebb hibán, aztán

a megbocsátást gyakoroljuk nagyobb esetben.

Gondoljátok meg hát ma proletárok, éltek-e

ezzel az eszközzel, sőt intézménnyel párban vagy

csoportban is, ne hagyjátok leigázni saját

döntéseiteket mai lelketlen divattól.