Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1612)

Mi lenne velünk, ha...? – szoktuk kérdezni, amikor

valami nem tetszőt túlzófokkal mutatunk be

mint lehetetlenséget, amire manapság a

valóság rácáfol, mert azon is túlnövőt ad.

Nem részletezem példákkal, tele a hírközlés

esetekkel, inkább a jelenség eredetét

keresem, gyakorlat szétszakadásának okát,

és hogy mi tartotta egyben eddig lényegünket.

Merthogy ez bomlott meg ebben az évezredben, az

emberség és összetevői szenvednek nemhogy csorbát,

de tagadást, felszámolást, hogy valami sosem

működőt, nem kipróbáltat tegyenek helyére.

Az ok pedig az önzés teljes uralkodása,

sem a másik ember, sem a többi szereplő nincs

figyelembe véve, beszámítva cselekvésbe,

törekvésbe, sőt még a gondolatcsírába se.

Csak az én, aki maga dönti el, vásárol-e

és mit, ő van megcélozva, de nem átlagként, nem

hagyományos igényei kielégítését

ösztönzik, hanem különlegességeit ajnározzák.

Mellékes, lényegtelen részletek kiemeltek

lettek, régen a ruha, öltözködés divatolt,

ma már a testet díszítik, irányítják rá a

figyelmet a nem szokásosra megjelenésben.

Tele persze félreértésekkel, mire a nép

körébe lejut a gazdagok fényűző módja,  

torzításokkal például a tetoválásban,

avagy fodrászok sincsenek a helyzet magaslatán.

De luxus utánzása intimebb, és szellemi

is megállíthatatlanul bekövetkezik,

hiszen a mintát ezerrel közvetítik felénk,

és csak tényeket mutatnak, meg- s elítélés nincs.

Nincs erkölcsi eszmény utáni, egész lényünket

betöltő vágyakozás és önfeláldozásig

menő elkötelezettség, aminek elavulttá tett

vallást kellene megfelelően felváltani.  

Egyáltalán, a hitet is elveszi a mai

világ az embertől, hogy mindnyájan majd’ mindenre

képesek vagyunk, de akkor összességünket

kell szolgálni, nem magunkat, rendet Istenre bízva.