Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1614)

Nem egyformán gondolkodunk ugyanarról, amit

az eltérő világlátás okoz, elfoglaljuk helyünk,

különbözők vagyunk, falevél-hasonlósággal

ugyan, de közelről vizsgálva halom mássággal.

Éppenséggel ugyanazt sem látjuk, halljuk, avagy

tapintjuk, ízleljük, szagoljuk, mert a külsőt csak

belsőként érzékeljük, bennünk fogan, virágzik,

szellemivé válik, mihez fogalmat társítunk.

Ezer fogalmat is, ha tetszik, vagy csak egyet, de az

elutasító, kitörölni viszont egyiket

sem lehet, ha már nyomot hagyott az érzékszervben,

vak-süketté tettetésnek is emléke marad.

Hogy hol? – ezt hívják tudatalattinak, tehát nem

tudattalan, érzelmek területén tanyázik,

úgy befolyásol aztán, hogy nem is tudunk róla,

világos, mint a vakablak, sötétben mozgunk.

Csak sejtjük tehát azt, amit vannak, akik nagyon

határozottan állítanak, képviselnek, és

bár lelkük rajta, felelősséget nem vállalnak,

hályogkovácsként matatnak személyiségünkben.

Nem szakemberekről van szó, akik óvatosak,

s tudják, nem lehetnek eléggé azok, hanem

életünk befolyásolóiról, akik ajtóstul

rontanak a házba, nem kíméletesek velünk.

Hisz úgy tapasztalták, alapvető versenyhelyzet

van, amikor a győzelem maga a túlélés,

a vagy-vagy, és tehát önmagát kell választania,

másokkal együttérzésén ő csak rajtaveszthet.

Tőlük aztán megkapjuk a magunkét, milyenek

vagyunk, hiszen okosabb is, gazdagabb is akad

mindig, és persze ügyesebb, s hogy mid van, csak

látszat szerint megítélt, lelki szempontok elfelejtve.

Ilyen-e a világ valójában, nem tudom, nem

akarom ilyennek látni az embereket, ők,

közel menve hozzájuk, mind rendesek, egyéni

utat járóként mutatkoznak, és nem bántanak.

Akkor hol a hiba, kérdezzük joggal, mert hiba  

elég sok van, csoportos megnyilvánulások a

gyanúsak, azt ma is diktálják, mit fogalmilag

rosszul fogadunk, de értelmesen javíthatunk.