Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 167.

 167.

Álmainkban fürdünk éjszakánként,

megtisztulva káros gondolattól,

az nem rágja tovább már a lelkünk

ébren, szabadulunk a terhétől.

Úgy jönnek be a szereplők sorra,

mintha életünket leltároznák,

akikkel valaha találkoztunk,

eleven emlékként kopogtatnak.

Nem is biztos, hogy már nincsenek

jelen, bármily távolra kerültek,

összekeveredik a valóság

bennünk, fő szempont lesz az élénkség.

Mert elevenebb a színes, mozgó

kép és hangzóbb, mintha felidézzük

ugyanazt ébren, sőt eszünkbe se

jut éppen ő, éppen az az eset.

Szabályozott ez a felbukkanás

valahol a tudatunk legmélyén,

elvarratlan szálak lenyűgözik

elménk egyfajta szép öröklétbe.

Így oda öregen szinte vágyik

az ember, tehetetlenségén győz

az az erő, látvány: teljes világ,

keltőjével egyre jobban leszünk.