Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1672)

Nézve a műholdképeken a felhővonulást,

hogy sávosan öntözi országunk területét

felhősűrűsödés, melynek széle csak permetez,

Isten kezében lévő locsolórózsát látok.

Ahogy lengeti az égi kannát, fröccsen a víz

a magyar tájakra, nem fárad a karja, egész

nap s éjjel is teríti pásztázva a nedvet rá

a világra, aztán visszalendülőben szintén.

De akkor már száz kilométerrel odébb öntöz,

van gondja minden négyzetcentiméterre, mélyre

szivárog az áldás, a növények hálás szívvel

emelik fel fejük, mintegy köszönetet mondva.

E gondoskodás milyen üdvözítő tud lenni,

és mennyire hiányzott előtte hónapokig,

meg aztán máshol túl sok eső ömlött le gyorsan,

árvíz jött, s már létfeltételeink fenyegeti.

Pedig a nagy tudóstól tudjuk, hogy Isten sosem

szerencsejátékkal mulatja az időt, kimért

pontossággal működik a természetnek mondott

mindenségünk, ha a kis és a nagy képet nézzük.

A parányokat és a csillagokat, a közép

viszont sok kiszámíthatatlanságot mutat, így

még elégedetlenek is lehetnénk, de tudjuk,

ez a környezet az, amely tőlünk függ igazán.

Hiszen mi használjuk, mi vetjük be gabonával,

gyomlálunk gyom ellen, kapálunk kiszáradástól,

öntözhetünk is összegyűjtött vízzel mindig, kezelt

módon örömünkre szolgál időjárás szeszély.